JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2024. március 29.Névnap: Auguszta
    
 
Hónapok
 
Orbán OttóForrás: Digitális Irodalmi Akadémia (Fotó: Zentai
                    Flóra)

Orbán Ottó
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (Fotó: Zentai Flóra)

ORBÁN OTTÓ (Bp., 1936. május 20. – 2002. május 26.): költő, esszéista, műfordító.

Árvaházban nevelkedett. 1956–tól az ELTE bölcsészettudományi karán tanult magyar-könyvtár szakon. 1958-tól irodalmi munkásságából élt, 1981-től a Kortárs rovatvezetője, 1990–től főmunkatársa. Indiában járt tanulmányúton 1968-ban, 1976-ban pedig az International Writing Program (Iowa) keretében az Amerikai Egyesült Államokban. 1987-ben a St. Paul-i Hamline Egyetem és a Minnesotai Egyetem meghívott tanára. Első indiai útját Ablak a földre (1972) című útirajzában, amerikai tapasztalatait az Útkereszteződés Minneapolisban, Ötvenegy vers Amerikáról (1993) című kötetében örökítette meg. 1989-ben a Magyar PEN Club alelnöke. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja (1993).

1973-ban és 1985-ben József Attila-díjat, 1974-ben Graves-díjat, 1983-ban és 1984-ben az Európa Kiadó nívódíját, 1986-ban és 1994-ben Az Év Könyve jutalmat, 1986-ban Déry-díjat, 1987-ben Radnóti-díjat, 1990-ben a Soros Alapítvány irodalmi díját és Weöres-díjat, 1992-ben Kossuth-díjat és Kortárs különdíjat kapott, 1997-ben Pro Literatura életműdíjjal és a Soros Alapítvány Életműdíjával tüntették ki.

Első kötete huszonnégy éves korában jelent meg. Hatvanas évekbeli verseire jellemző az erős, közvetlen érzelmi telítettség, mely elsősorban a háborús élményekből táplálkozik, poétikailag pedig a metaforahalmozásban, a strukturális metafora alkalmazásában nyilvánul meg. A hetvenes évek második felétől költészetében egyre nagyobb teret kap a versbeszédben az irónia. Életművének alapmotívumai a háború, az üldöztetés, az árvaság, a mindig változó történelem kihívásai és tanulságai, Magyarország és a nagyvilág viszonya, az egyén és a társadalom, a költészet lehetőségei. Költészetében önálló vers, fordítás és esszé szétválaszthatatlan egységet alkot; a magyar és a világirodalom legkülönfélébb alkotóinak hatását hasonítja magához, József Attilától Allen Ginsbergig. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei. A kíváncsiság, a kaland szeretete, a probléma-érzékenység és az elmélyült mesterségbeli tudás újította meg ismételten verseit, és ösztönözte arra, hogy az ókori görögöktől és kínaiaktól a kortárs norvég, svéd, dán, holland, katalán, angol, amerikai, argentin költőig bemutassa a világlírát.

Orbán Ottó: Irodalmi élet
Készül a legújabb protokollista,
a fontos csomópontokon az e heti cikk,
s minden csomóponton egy szorgos forgalmista
tandorizik, petrizik, egyebezik.
A seggfej, mivel orra nincs, hogy a hegyéig lásson, a lényeget látja,
a marxizmust és a madarat,
s hogy az előbbi csődje az utóbbit mélybe rántja –
úgy hull alá a világ, mint fadarab.
A korszak képe mindig vak közelkép,
a nagy gesztus kell neki, a jelkép,
nem mi magunk.
Mit kezdjen a botránnyal, hogy végül
egyetlen alvadt vérrögbe békül
gyógyszer-, madár- és alkohol-szagunk?
Orbán Ottó: Melyben Balassi módján fohászkodik
(részlet)
Ifjúság, mi lehet
e széles föld felett
szebb dolog az ép testnél?
Szándék és mozdulat
együtt küzd és mulat,
mint egy hiten két testvér,
s te csak röpködsz, hinta,
s könnyen haladsz, mintha
vajba mártott kés lennél.
Orbán Ottó: Mr. Orbán elintéz egy fontos telefont
(részlet)
költő vagyok
szerintem a nyelv
az ember
csakhogy nyelv is vagyok
és szerintem a költő
ember és körülményei
Orbán Ottó: Viszonyunk a poszt-premodernhez
(részlet)
Ha Tandori Wagner,
a végtelen óceán énekbeszéde és hullámlocsogása,
és Petrinél, mint Muszorgszkijnál,
táncolni, dalolni se szégyell a Halál,
én kétségkívül Brahms,
a céhhagyományok összeszorított fogú mestere vagyok,
megátalkodott klasszicista
(vagy ami még rosszabb, későromantikus futóbolond,
aki minden észérv ellenére kitart amellett,
hogy az ember: a teljes egész!).
Orbán Ottó: Csalmatok
(részlet)

– Ágh István, Orbán Ottó, örülök, hogy az urakat bemutathatom egymásnak – hajol meg Ervin fülén a kagylóval.

– Ja, az Ottó – kuncog bele a telefonba Ágh István, a legjobb élő magyar költő –, ölelem…

Orbán Ottó: Kisördög
Hétfő, szerda, csütörtök,
 
Kati mint a kisördög.
Bajusza van lekvárból,
kilóg a hasa a nadrágból,
minden holmit szétrámol.
 
Jön,
 
megy,
 
dörömböl.
Nem telik ki nagyobb lárma
 
három szekér töröktől.

Orbán Ottó: Lakik a házunkban egy költő
(részlet)
lakik orbán ottóban egy költő
nincs aki tudná hogy hívják nem nagymenő és nem söpör be díjakat
portré már csak azért sem készül róla merthogy nincs miről hisz teste sincs
sem botja minek kaparászna a körfolyosón inkább suhan
nem tudni mikor hova távozik s hogy visszajön-e
nem tudja még a szállásadója sem
csak hallja a szomszédos szobából a zajt hogy no ne mégiscsak haza jött a lakó
az meg a falon át máris súgja az első verssort
lakik a házunkban egy költő
aztán hirtelen elhallgat hogy folytassa ha tudja a főbérlő vagy szakadjon bele
és újra megtörténik a sokszor megtörtént csoda
a béna elhajítja a mankóját de nem esik el
röpdös a kalitkából szabadult szellem a vén papagáj
halhatatlanság rikácsol most megfogtalak
s föllobog és kialszik a napkitörés fáklyája
a végtelen és fagyos éjszaka macskájának szánt kacér üzenet
 
Orbán Ottó: Rekviem

Fogadd be őket, föld. Szent, szent, szent az ő nagy tudatlanságuk: te vagy. Ostobaságuk színpada: te voltál. Kalandjuk és kicsinyes haragjuk: te voltál. A ragadozó eszmék, a pecek a szájukban, a düh, a meghunyászkodás, a szerelem: te voltál. Föld a szemük és föld a szájuk: fény-esőtől bújtak elő belőled, mint a giliszták. Föld volt az életük és föld volt a haláluk: ott tempóztak benned, gyászos úszók, hajótöröttjei dörgő rögeidnek. Ők voltak a te öntudatlan emlékezeted és te voltál a sorsuk: egyek voltatok a százados bukásban. Szent, szent, szent az ő nevetséges beszédük: te szóltál vele. Szent, szent, szent a disznóól, a remíz, a rögeszmék: eszelős arcod dúlt vonásai. Ropogtasd puha fogaiddal testüket, őröld meg emlékezetük lisztjét: magadra ismersz. Üzletedben ők voltak az ős-ráfizetés. Balekok, bárányok, vitézek és vigécek: te írtad a szerepüket, te tűrted az időt, hogy játékmesterük legyen. Elpocsékolt életükön hízol, vétkeik röpítenek, kéjelgő léghajót. Fogadd be őket, léha öl, gondatlan anya és hitszegő feleség: magadat fogadod magadba. Mereszd vén szemed arra, aki voltál: hullák farsangján fűszoknyás bálkirálynő. Szent, szent, szent az ő siralmas emlékezetük. Szent, szent, szent az ő bűnük és nincs arra föloldozás. Poruktól ragyogva gurulsz, reménnyel törékeny üveggolyó, a kétezredik év felé.

 
Lator László: Egy naiv költő
(részlet)

Orbán Ottónak úgyszólván gyerekkorától létszükséglete volt a költészet. Az aszfalton termett kissrácnak csakúgy, mint „a kissé kövérkés, kétgyerekes családapá”-nak, az „őszülő kalandor”-nak vagy a családjáért dolgozó „józan felnőtt”-nek. Pályáját minden róla írt kritikai értekezésnél, irodalomtörténeti tanulmánynál szakszerűbben, hitelesebben elemző esszéjében, Az ádáz szemtanú-ban pályája delelőjéről visszatekintve így látja tízéves önmagát: „Egy fürtös fejű árva (félárva), aki meggyilkolt apjáról írja szomorú verseit egy pofonoktól zajos nevelőintézetben, mely Dickens regényeit idézi a művelt ember emlékezetébe. Meg kell a szívnek hasadni.” Bármennyire ironikus is az arckép, komolyan kell vennünk. Orbán Ottó 1936-ban született, a lehető legjobbkor, hogy, ha gyerekfejjel is, átélje, egész életére rögzítse a második világháború neki rendelt, egy cseppet sem gyereknek való részleteit. Már gyerekkora annyi rémséget zúdított rá, szinte azt kell mondanunk: szerencséjére, mert a keserves tapasztalatok hasznosítására valószínűtlenül alkalmas költőtermészete van, és éppen elég baját annyi kinőhetetlen családi teherrel tetézte, hogy abba akár bele is rokkanhatott volna. Igaz, sokáig hunyorgott a pincesötéthez szokott szemével, feketében-fehérben látta a világot. Jó időnek kellett eltelnie, hogy története megszínesedjen emlékezetében és költészetében, hogy a mocskos-véres közelképek, messzebbről nézve, távlatot kapjanak, hogy felfedezze: sanyarú árvagyerek-kora arannyal-zölddel világító paradicsom is.

Hubay Miklós: Életveszélyes műfaj-e a napló?
(részlet)

Mélységesen igaza van Orbán Ottónak: „A fiatalság izmai lóerejében bízik. Vadul fröcsköl a tó vizében, párbajozik, kiáll a szikla peremére. Ha meghal, meghal, hát aztán. Föl sem fogja, miket beszél.” – Amit ebben a prózaversében Orbán Ottó a generációk kihívó viselkedéséről mond: az említett naplóikból még szembeszökőbb; a folytatást Orbán mintha egyenest az öreg Márai naplóiról írná „Az öregkor (föltéve hogy megérjük)

Hubay Miklós: Micsoda madár?
(részlet)

Akadnak persze költői erejüknél fogva tündökletes evidenciájúak. Például ez a finom megfigyelésről tanúskodó: „Fehér, mint a hó, fehér, mint az alabástrom, fehéret köp, mint a prépost.” (Ezt még a Sirisakában olvastam.) Vagy a másik, ez a szinte antik idillbe illő: „Lágy pásztor előtt farkas gyapjat szarik.” Néhány ilyen közmondást régtől idézgetek magamban; úgy kísérnek, mint életem derűs vezércsillagai, mint egy-egy édes Csokonai-sor, vagy mint a bölcs, telibetaláló axiómák Orbán Ottó verseiből.

Csoóri Sándor: Nappali Hold
(részlet)

A végső lökést szökésemhez egy verskötetbe írt baráti ajánlástól kaptam. A közélettől tudatosan félrehúzódó Orbán Ottó ezzel a pontosan célba találó „orgyilkos” mondattal küldte utolsó verseskötetét: „Csoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus.”

Csoóri Sándor: Együtt megint
(részlet)

Orbán Ottónak

 
Együtt megint, mint régen, zöld időnkben!
S ha másutt nem, hát a fehér lapokon.
Együtt a betűkben, a versben,
 
a lefelé hulló égdarabban.
Veszett körfűrész sikong az erdő felől.
Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni,
amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig
 
loholva te ordítsz folyton,
Tőzsér Árpád: Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad Orbán Ottó halálára
(nekrológ)
Kornis Mihály: Orbán Ottó sírjára
(nekrológ)
Csukás István: Egy költő monogramja
Mikor agyam már nyúlfogként őröl,
nézzük, mi hír egy másik költőről?
 
O! O!
Mi hír a másik, hm, féltekéről?
(Nátha-, láz-, lúdtalp-, s a féltökéről?)
 
O! O!
Lányával déli harangszót lesve
házat rajzolnak a húslevesbe!
 
O! O!
Más a nagy lázról és a hazáról,
ő útikönyvet ír Indiáról.
 
O! O!
Pedig a sorsa kínálna néki
olyan mesét is, mely evidéki.
 
O! O!
Tán a szemérem? Nem vágy lebegni,
lábára súlyt kér: „Szegénynek lenni!”
 
O! O!
És elvesztette apját és anyját,
míg megszerezte a monogramját:
 
O. O.
Vagyis már felnőtt s enni nem kére!
(Ezt mondaná e gagliarda-féle!)
 
O! O!
Bár együtt nőttünk s lestük is egymást,
s egyazon helyről kaptuk a Nagy Frászt,
 
(O! O!)
hírt mégis más hoz (bár barát szájé):
K. I. meg R. P., R. Á. meg K. J.
 
O! O!
Nos, e vers légyen papírrepülő,
melyet két sóhaj az égre fellő:
 
O! O!
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal