1857. március 8-án New Yorkban 40 ezer textil- és konfekcióipari munkásnő sztrájkolt a béregyenlőségért és munkaidő csökkentésért. Erre emlékezve 1910 augusztusában Koppenhágában Clara Zetkin javaslatára elhatározták, hogy NEMZETKÖZI NŐNAPot tartanak. Magyarországon 1914-ben ünnepelték először.
Nagy tűzlepke (A Magyarország védett állatai - Lepkék c. diafilm részlete)
Márai Sándor: Füveskönyv
(részlet)
A nőkről általában
Köszönet a nőknek.
Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te
harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg
pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam,
elringattál, mikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És
neked, mert fehér voltál. És neked, mert a kezed szép volt. És neked, mert
ostoba és jó voltál. És neked, mert okos és jókedvű voltál. És neked, mert
türelmes és nagylelkű voltál. És neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor
megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked, mert tested meleget adott
testemnek, mikor fáztam az élet magányában. És neked, mert gyermeket szültél
nekem. És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem. És neked, mert
kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam. És neked, mert testedből a
gyönyör sugárzott. És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok. És neked,
mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején. Köszönet a
nőknek, köszönet.
Márai Sándor: Füveskönyv
(részlet)
Arról, hogy a nőkkel nem kell sokat törődni
Soha nem értettem a férfiakat, akik sóvárogni és sopánkodni tudnak egy nő miatt. Ezt mondják: „Mit csinál most? Mást szeret?” Vagy: „Miért nincs velem?” Vagy: „Meddig lesz az enyém?” Ezek az érzések igazi, tragikus jelentőségükben ismeretlenek számomra, legalábbis most már ismeretlenek – nem mondhatom persze, hogy fiatalabb koromban nem estem át ilyen kóros válságokon. De most már nem tudom megérteni, hogy valaki öngyilkosságot követhet el egy nő hűtlensége vagy hidegsége miatt. A nőkkel a pubertás múltával, férfikorom idejében úgy éltem, mint kedves és szükséges társakkal, akik az élet nagy feladataiban időnként szövetkeztek velem is a nagyon nehéz sors, az emberi sors elviselésében. De máskülönben nem vártam tőlük hűséget, sem különös kedvességet, sem áldozatokat. Örültem gyöngédségüknek, testük izgalmas és megnyugtató bódítóerejének, gyors értelmüknek, ösztönös és néha hősies indulataiknak, elnéztem szívós és aprólékos ügyességüket, amint eszelős gyermekességgel rögzíteni akarták az emberi érzéseket. De amikor elmentek szobámból vagy életemből, nem gondoltam többé velük. Ilyen a természetem; s azt hiszem, csak ez a magatartás méltó férfihez; s hálás vagyok sorsomnak, hogy ilyen természettel áldott meg.
A lányok a Vadász utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük, tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és sugdolóznak. Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogóznak, egymásba karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek.
Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajon miféle butaságon nevetnek folyton? És mit sugdolóznak? Ha két lány összejön, mindjárt sugdolózni kezdenek - ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom, és gyanakodva, rossz érzéssel húzom föl a szemöldököm - valami profán, cinikus, tisztátalan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak, és mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak. Vajon mi lehet az?