De hát miért is van annyiféle nyelv a világon? A költő csak néz és csodálkozik. Nem, nem gondol a nyelvek kialakulásának oly homályos őstörténetére (vagy élettanára? lélektanára, filozófiájára?), csak a saját mesterségére gondol. Hiszen ő – a versíró – érzi legerősebben a nyelvvel élők között egy-egy kifejezés másképp-nem-lehet-jét, mozdíthatatlan evidenciáját, szavakba horgonyzottságát. Mindig újra kínos tapasztalat rájönnie, hogy a költői evidencia anyanyelvi határig tart. Mért is hívhatják az asztalt table-nak, ha asztalnak hívják? Mért hívhatják másképp a hattyút, a vért, a jobbra csavaró borkősavat? Hány nyelv férhet el az emberiség tudatában? Vagy ne kérdezzük ezt? Ne kérdezzük, hogy hány angyal férhet el egy tű hegyén?

Magyarul: Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magyar vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.

Ki az közülünk, kortárs magyar írók közül, aki Kosztolányi szenvedélyes figyelmével fordulna nyelvünk állapota felé? Nyelvművelő tudóst, tanárt, szakembert szépszámút ismerek, de írót, Kolozsvári Grandpierre Emilen kívül, senkit. Sütő András ugyan írt egy bibliás című, gyönyörűséges könyvet: Engedjétek hozzám jönni a szavakat, de ez a mű sokkal inkább a kisebbségben élő magyarság sorsregénye, mint anyanyelvünké. Egy vízözönre készülő író bárkanaplója, melybe Noé módszerével egy szorongatott nép veszélyeztetett szavait gyűjti össze. S mindazt, ami a szavak körül csapong, vergődik, felhősödik és világít. Azt is mondhatnám, hogy Sütő könyve egy örvénylő lázbeszéd, riadóztató röpirat, amely kimondatlanul is arra akar rádöbbenteni bennünket, hogy az erdélyi magyarság nyelvét fenyegető veszélyek minden magyar anyanyelvét is fenyegetik. Mert a sújtás, amely őket éri, véraláfutásos nyomokat hagy mindnyájunkon.

Mariska atyja izgatottan emeli fel fejét, s tekint a kocsiba. Fölkel. Hirtelen átérzi, mit jelent ez a pillanat.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a helyzet magaslatán áll. Vannak értesülései, régtől tudja, hogy azt a fajta a hangot, amely az imént Mariska ajkán úgy hangzott el, mint amikor az ember a hegedűn megpendíti a d-húrt, de már fogja is le, ezt a komoly s mégis nyílt és eleven a hangot, a kétezermillió emberi lény közül jelenleg csak mintegy tizenhárom millió képes ebben a zengő formájában, az ádámcsutka e leheletnyi rezzentésével így kiejteni. Sokféle a van az á és az o közt terjedő nagy skálán. Ez az a, a nyögésnek és a csodálkozásnak ez a cseppnyi szólama csak a magyaroké, erről ismerszenek ők.

Mert ha igaz, hogy a történelem mindnyájunk önarcképe – elmondhatjuk ezt az anyanyelvről is. Az asszony egyéni följajdulásában a történelemé is kicsordul, amely a szavakat kölcsönözte neki. Idézett mondatában a falak nem pusztán a látható falak, nemcsak egy parasztszoba falai. Egyúttal a láthatatlanok is: a bezártság, a tehetetlenség ütközői. Az ártatlanságból való kitagadás képzete sem a valláserkölcs fogalmával függ csak össze, hiszen az ilyen sűrűségű nyelv sosem a töredékes, az egyetlen élménybe zárt sorsot, hanem a teljes embert fejezi ki. S nemcsak az egyedit, de a közösségit is. Néha egyetlen mondatba sűrítve össze egész életét.

Kopik a szív, romlik a szem, romlik a fül hallása – idegeinek és érzékszerveinek az elhasználódásával kezd kiszakadni az ember a világból. S ráhagyja, hogy falak épüljenek körülötte. De semmilyen öregedési folyamat nem olyan gyors, nem olyan végzetes és nem produkál olyan visszafordíthatatlan tüneteket, mint az, amely nem is személy szerint minket, hanem a beszélt és írott nyelvet, anyanyelvünket – legelemibb kommunikációs eszközünket – támadja, szürkíti színeit, rozsdásítja s csorbítja a kifejezések élét, kiszívja a szavaknak azt a savát-borsát, amely hatékonnyá tette őket, még a valósággal szemben is.

A nyelv ereje a használatban állandóan őrlődik. Ugyanaz a szerelmes levél, amellyel harminc évvel ezelőtt még meg lehetett hódítani egy dacos leányszívet, ma legfeljebb csendes röhögésre ingerelné a címzettet.

A nagy szavak kora elmúlt. Félek, a kis szavaké is letűnőben.

Mi az, ami a miénk? Az ember sokszor transzcendenciába hajló öngyötrése. Vagy nagyon is földi gyötörtetése. Az anyanyelv; az egyetlen – a koponyánkon kívül –, amit nem lehet pótolni mégoly ügyes szervátültetéssel sem. Az ember csak nyomorék lesz, de az író, ha a nyelvét elveszik, idegenre cserélik, belehal. Miénk még a birkózó, nyers életkedv és az érett haláltudat. A kutatás-keresés. A gyermeki „miért”. A felnőtt „miképpen?”. Talán az isteni „így, ezért”…

A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren, azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve, szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! – kezdett sajogni bennem a felismerés, végét vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának. A világ teremtésének bibliai homálya vett körül és a bizonytalanság: a vásár végére születtem-e vagy az elejére?

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek.

Valóban: a véletlen műve, hogy milyen közösségbe születik bele az ember. Közösségi, anyanyelvi kötöttség és individualista nihilizmus vitájában ez manapság gyakorta elhangzik. Egyszerű igazság a kivetettség magányának védelmében is. De nem a kivetemedettségében, amitől Lászlót a sorsa megóvta. Mikes példának okáért kivetett volt, számkivetett – Rodostóban. Magad, minden jel szerint, a kivetemedettséget választod inkább – helyben, félórányira Fehéregyházától. Tudom, megírták már: Petőfi, a trónra emelt népiségével, valóságos nemzeti szerencsétlenség. Ugyanígy Mikes a prózában. Őt a hóhér kötele várta; téged, mint mondád, a finnugor háló madzagja szorongat. Ő Zágont sírta vissza, rabságában a szülőföld aranybilincsét. Annak a hangjaiból teremtett irodalmi nyelvet. Nyelvet csupán? Magatartásbeli modellt a reánk bízottak dolgában. Avultság? Te Zágont parentálod el, miután Herder doktor úr diagnózisáról értesültél: Mikes nyelve rövidesen kimúlik az árnyékvilágból. Kötött hangsúlyával, túlterhelt két magánhangzójával – e, a –, orrhang híján, rettenetes mondattanával nem bírja sokáig. Rokonai sincsenek, akik fölkarolnák. Annál több az elbitangolt fia, lánya, unokája. Némely helyen csak indulatszavait tartják meg – házi használatra; szülők családi perpatvarához, hogy a gyerekek ne értsék, melyik hová küldi a másikat. Hol hallottam ezt? Valahol az Atlanti-óceán partján. Ha túl távoli a példa: a Szajna közelebb van. Mikes egyébként képzeletbeli édes nénjét Párizsban is megválaszthatta volna. Persze ha véletlenségnek tekinti magát; ha világra jövetelének esetlegességét összetéveszti a választás tökéletes szabadságával. De úgy látszik, nemcsak a száműzetés magányának mert a szeme közé nézni, hanem egy vészterhes kötőszóénak is, mely így hangzik: következésképpen. A véletlen műve lehet, hogy a tengerbe zuhanok. De hullámai között már nem a véletlenben, hanem a vízben találom magam. A víz törvényeinek hatalmában. Akárhogy is vesszük: tetemes különbség. László, ez a csöppnyi véletlenség, ha már ide született közibénk, a puszta létével bömböli: következésképpen szavaitokat, szavaimat – világunk teljességét –, vagyis a jussomat kérem. Ha szavainak számát nézem: Arany János Nagyszalontán állítólag huszonháromezret kapott; szegényebb házból József Attila majdnem ugyanannyit. El is számolt vele mindkettő becsületesen. Az utolsó névelőig. Azzal is, ami egyiknek a torkában rekedt, másiknak a vérébe fulladt a vonatkerekek alatt. Engedjétek hozzám jönni a szavakat…

Mit mondjok rólatok, ítélő bírák, és rólatok, ország kormányozói; kik született nyelvünket, mindkét részről, számkivetésben küldöttétek? Hát az igazság nem hangoztathatja-é maga szent szavát a magyaroknak is szájában; hát a fenyíték és jó rendtartásról tett rendelések érthetetlenekké lesznek-é, mihelyt szorgalmatossággal tanult nyelven nem közöltetnek a néppel? Mit mondjok végtére rólatok, az Úr szőlőjében fáradhatatlanul szorgalmatoskodó egyházi rendek; kik noha minden nap olvassátok az Írásban, hogy az Istennek.minden népből, nyelvből és nemzetségből vagynak elválasztatjai, mégis született nyelvünknek hátrahagyásával, a deáktól függesztitek fel a magyaroknak idvességeket; kik noha tudjátok meg írva lenni, hogy: a pokolnak kapuji erőt nem vésznek rajta, mégis, Ti, kicsinhitűek, előre reszkettek azon, hogy a magyar nyelv béhozása mellett, az egész keresztény anyaszentegyház is fog omlani? Mit szóljak, még egyszer, tirólatok, mindnyájatokról, kik a magyar névvel kevélykedni nem átalljátok, mégis nyelvét megvetitek, szégyellitek, számkivetésbe külditek!

Talán, talán ez nem volt jó felelet, gondolta Jacobi. Noha talán csak azért felelt így, hogy a „talán” szót használhassa. Igazában azonban már nem ezt gondolta Jacobi. A civilruhás, úgy látszik, elvesztette a türelmét, legyintett, bánja is ő, lediktált két nyilatkozatot, és szavatosságot kért a hegedűstől valamire. Ennélfogva Jacobi azt gondolta igazában, hogy akkor már tudnia kellett olvasni, amikor a kelmefestő kirakatában öröktől fogva meglevő hosszúkás háromoldalú fahasábon feltűnt neki egy új szó. Az üzlet egy sarkon volt, néhány házzal odébb, mint ahol laktak. Nem volt különösebben érdekes. De a kirakat közepén, elöl, egy politúrozott háromszögletű hasáb volt lefektetve, s ez állt rajta: Millner H. és Fiai – Szavatossággal Fest Tisztít.

Talán, talán hallotta már a „szavatosság” kifejezést előbb is, de nem tudta, mit jelent. Még később is, amikor másodszor, harmadszor találkozott írásban ezzel a szóval, és próbálta összebékíteni a gyanított tartalmait, eltérő vonatkozásait, még később is homályos, tétova maradt az értelme. Esőkabátot, sátorponyvát hirdettek az újságban egyszer mint szavatoltan vízhatlant. A szavatolás tehát valami ismeretlen tímár- vagy takácseljárás is lehetett: cserzés, pácolás, átitatás egy különleges festékanyaggal vagy zsírral, viasszal? Vagy kártolás, fésűsfonás, szövésfajta? Ennek ellentmondott egy varrógép, melyet a hídon túl, az egyik körúton talált. Rá volt írva az ára és az, hogy kétévi szavatossággal. Elejtette azt a lehetőséget, hogy a csillogó fémmasinát cserzőkádakban, rokkán vagy szövőgépen, vagy akár kemencében szavatolták két évig. De ahogy továbbszaporodtak a szó jelentései, az újabb árnyalatok rendre rárakódtak az elsőre, visszakapcsolódtak Millner H. és Fiaihoz. Az egyik könyvében volt egy kép, préri, távolban vízesés, sziklafokon a szereplők, s ez állt alája írva: „Szavatolok a lady biztonságáért – mondta a derék indián.” A szokatlan szóhasználat, noha nyilván csak az ifjúsági regény fordításbeli sutasága volt, valódi varázslattal és nagy erővel keltette életre az idegen világot, a messzeséget. Innét, máshonnét, a kelmefestő szavatosságába mindenesetre beleivódott, cserződött, pácolódott, fonódott és szövődött sokféle jelentés, kalandos és vitéz értelemárnyalat; mint: salvus conductus, kezesség, kitartás tűzön-vízen át, férfibecsület, adott szó; vagy, kézzelfoghatóbban: menekülés a Cordillerákon keresztül, robogó gyorsvonat a szakadék fölött, a hajótörött és elveszett édesatya megtalálása egy lakatlan szigeten.

A bátor indián nem volt többé elválasztható Millner M. és Fiaitól, s ahogy ő a képen, meztelen bronz felsőtesttel, fegyvertelen laza eleganciával feltette a lábát a sziklafokra, Jacobi is megszokta, hogy – ha néha megállt barátjával a kelmefestő kirakata előtt egy percre, ámbár ez ritkán történt meg, mert majdnem minden egyéb dolog érdekesebb volt ennél, de ha mégis megálltak, talán csak puszta szórakozottságból, beszélgetésbe merülve –, megszokta, hogy a jobb lábát feltegye a kirakat alatti lépcsőfokra, gépies mozdulattal.