A negyven mártír a legenda szerint 320 körül, az örményországi Szebasztéban, egy tó jegén szenvedett hitéért fagyhalált. Vélhetnők, ez elég ok arra, hogy ünnepüket e fagyos időszakra tették, de nem, ennél többről van szó. Szent Balázs, akinek névünnepe (febr. 3.) – „ideális esetben”, azaz, ha húsvét a tavaszpontra esik – a böjti napok sorát nyitja meg, éppen a mondott Szebaszté püspöke volt, és a 40 vértanú előtt kis idővel, 316-ban halt a hagyomány szerint vértanúhalált. Nyilvánvaló, hogy Balázs és őt követő vértanú társai, miközben történetük ideológiai szempontból is hasznosnak bizonyult, „mellékesen” a húsvétig tartó böjt fogyó napjait jelképezték. (Éppen úgy, mint a honvédő csatában elhullt 305 és az 1 életben maradt Fabius a 306 napos római gazdasági év napjait.)

A „szent” negyvennapos időegységgel már találkoztunk korábban; Mária tisztulásának ünnepe azért került február 2-ára, mert a mózesi törvény értelmében a gyermek születését követően negyven napra tisztul meg a gyermekágyas asszony. Ez a negyven nap a keresztény naptárban egybeesik a karácsonyi farsangi bőség idejével. Az ezt követő negyven (valójában 46) napos böjtöt is a Bibliából eredezteti a keresztény gondolkodás. Az evangéliumok szerint Jézus épp ennyi időt töltött böjtöléssel a pusztában nyilvános fellépése előtt. Közfelfogás szerint emiatt parancsolt böjtöt és bűnbánatot az egyház, és azért a mondott időben, mert bűnös dolog lett volna Krisztus szenvedésének és halálának közeledő évfordulója előtt nemtörődöm vidámságban pergetni a napokat. A Megváltó halála az eredendő bűnt törölte el, amihez illett a bűnbánó böjti magatartás, s megszabadulva a bűntől, a böjt után az Isten feltámadását már méltóképpen lehetett megünnepelni.