Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.
Első gazdasági szakírónk, NAGYVÁTHY JÁNOS (Miskolc, 1755. jan. 19. – Csurgó, 1819. febr. 13.) 1791-től Festetichék keszthelyi uradalmának jószágkormányzója volt. A kettős könyvvitel első magyarországi szakértőjeként tartják számon. Szolgálata alatt írta A szorgalmatos mezei gazda című munkáját, amely az első jelentős magyar nyelvű mezőgazdasági szakkönyvünk. A későbbiekben Csurgón élt és további szakmunkákat publikált. Korának felvilágosult mezőgazdászaként tartjuk számon.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar Tudománytörténeti Intézet)
Nagyváthy János 1821-ben azt írta: „Gyümölcs a mi hazánkban annyi féle és jó fajt találkozik, hogy a gyümölcsösöket állító hanem ha készakarva a hazabeliek megvetésével a külső országiakon kapkodnának, el lehetnének minden, többnyire csalárd külső kertészek csemetéik és oltványaik nélkül” (Nagyváthy J. 1824: I. 171). Nagy-váthy Jánossal egy véleményen volt a 19. század két leghíresebb gyümölcskertésze, Entz Ferenc és Bereczki Máté is, akik számos népi nemesítésű tájfajtát írtak le és ajánlottak továbbterjesztésre (Entz F. 1859; Bereczki M. 1875, 1889).
Fónagy Zoltán: Gazdaság és gazdálkodás. Mezőgazdaság. A szemléletváltás kezdetei
A mezőgazdasági termelés társadalmi feltételei között kell megemlíteni azt a mentalitásváltozást, amelyet a termelőktől megkövetelt az „új mezőgazdaság”. A hagyományos agrártársadalom, sokszor saját valódi érdeke ellenére is makacsul ragaszkodott a nemzedékek során átörökített eljárásokhoz, növény- és állatfajtákhoz, termelési rendszerekhez és az évszázadok során kialakult munkamegosztáshoz, munkaszervezethez, ritmushoz. Az új, racionális gazdálkodás viszont a hagyományőrzés helyett a tudomány által igazolt eljárásokra és racionális elvekre alapozott tudatos változtatást állította a középpontba. A szemléletváltásban fontos szerepet játszott a két főúri alapítású mezőgazdasági szakiskola, a keszthelyi Georgikon (1797) és a magyaróvári (1814), amelyek évi 60-100, az új elvek jegyében képzett szakembert bocsátottak ki. A korszak legismertebb szakírói, például Nagyváthy János és Pethe Ferenc munkáikban szintén az új mezőgazdaság eszméit népszerűsítették. Az 1825-ben alapított Lótenyésztő Egyesületből alakult meg 1835-ben az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, amely ebben a korszakban elsősorban az ismeretek terjesztését tekintette fő feladatának. Folyóirata, a Magyar Gazda is ezt a célt szolgálta.
Sertéstartás. A magyar sertésfajták. Sertéstartás természetes takarmánybázison
A sertésmakkoltatásra első okleveleinktől számtalan adat található, de széles körben gyakorolták a későbbi századokban is, helyenként a 19. század végéig, sőt a {757.} 20. század első évtizedében is. Nagyváthy János, A’ szorgalmatos mezei gazda c. könyvében (1791: II. 172–173) ezt olvashatjuk: „A’ Bikk-makk sokféle hasznaiért megérdemli a’ Termesztést. A’ Sertés a’ Bikk-makkon hamar meg hízik, ’s attól kedves ízű húst kap. De a’ szalonnája tsepegni fog, ha tsak a’ makkolás után, vagy két hétig nem kukuritzáztatik...”
Ebben a században él az éjt nappalá tevő, fáradhatatlan tudós: Bél Mátyás, aki megírja Magyarország földrajzát és történetét hiteles adatok alapján. Az ő barátja Mikoviny Sámuel, aki e művekhez megrajzolja vármegyénként Magyarország térképeit, aztán folyókat szabályoz, lecsapolja a mocsarakat, fellendíti a bányászatot, s vízműveket épít. Egy alföldi mezővárosban Tessedik Sámuel elülteti az akácfát, termővé teszi a szikes földet, s mezőgazdasági iskolát alapít. Tessedik nyomában jár Nagyváthy János, aki minden magyar embert meg akar tanítani a helyes mezei munkára és hasznos házi munkára egyúttal. Bessenyei György és Kármán József, a két író megmutatja, hogy magyarul éppúgy meg lehet írni minden érzelmet és gondolatot, mint németül vagy franciául. Berzeviczy Gergely és Hajnóczy József nyíltan kijelenti, fel kell szabadítani az ország lakosságának nagyobbik részét jelentő jobbágyparasztságot, önálló kereskedelmet kell létrehoznunk a szomszéd államokkal, s véget vetni hazánk osztrák kizsákmányolásának. Járjunk a magunk lábán, ha már állni tudunk rajta.
