A keresztény szimbolikában a szél a Szentlélek jelképe (ApCsel 2,2–3), ami az ószövetségi teremtés-elbeszélésre vezethető vissza. Az a sor, hogy „Isten lelke lebeg vala a vizek felett” (IMóz 1,2), egy madár képét vetíti lelki szemeink elé, s egy galamb az, mely Noénak jelenti a víz visszahúzódását a vízözön után. A cet (Cet csillagkép) torkából szabaduló Jónás neve „galambot” jelent, s Jónás szabadulása – görög naphéroszok: Héraklész, Perszeusz, Iászón hasonló kalandjaival s Jézus föltámadásával való párhuzamossága okán –a Nap és a természet télből való szabadulását jelképezte. Köztudomású, hogy a galamb jelképezi a Szentlelket a keresztény művészetben, ugyanakkor a teremtés-történetből az is kiderül, hogy a lélekmadár mint szél szárítja meg a földet. (Az ember teremtésekor Isten is leheli a lelket Ádám porhüvelyébe.) A bibliai szél – lélek – galamb jelképsor pontos párhuzamát megleljük a planéta-istenhitben. Eszerint ugyanis a szelek úrnője a tenger szülte Venus volt, s a galamb is az ő madara. Venusnak a böjti szelek fölött különleges hatalma lehetett, hiszen bolygója „ereje teljében” éppen a böjtös Halakban tartózkodik, s mint a termékenység istennőjének, a tavaszi szél termékenyítő erejéhez is kellett hogy legyen köze. A mesékben Csillaganyót – ez a Vénusz neve –, a Nap és a Hold társnőjét, gyakran Szélanyó képviseli, s pl. a csengeri, gyügyei templomok mennyezetkazettáin is „Szél” feliratú Csillag szerepel a Nap és a Hold társaságában. (A csillag, ha magában áll, s különösképpen, ha 5 vagy 8 ágú, rendszerint „a” Csillagot, azaz a Vénusz bolygót ábrázolja.) E hiedelem alapja az, hogy a Vénusz, az esthajnalcsillag hajnalban és este ragyog az égen, akkor, amikor feltámad és elül a szél. A néphit szerint az alkony pírja (Venus bíbor palástja) másnapra szelet jelez.

A böjtfővel kezdődő idő első vasárnapját manapság inkább passio vasárnapjának nevezzük. Ez ugyan helyes, de nem szabad idegenkedni az átöröklött „böjtfőtől”, vagy akár a böjti vasárnapoktól se, hiszen ezek az Úr Jézus 40 napi éhezésére, az ő egyedüllétére, a Sátán kísértéseire, egyszóval az ő szenvedésére, passiojára mutatnak. Mindössze arra kell vigyázni, hogy nem a mi böjtünk, a mi passionk áll a középpontban, hanem az Úré; nem az, amit mi tettünk vagy tehetünk érte, hanem amit ő már végképpen megcselekedett miérettünk. Ő az; aki valóban böjtölt és sokféleképpen szenvedett, hogy minket megszabadítson a kísértő Sátán tőrbecsalásától és a halál fullánkjától. A mi böjtünk mint önmagunk fékentartása és a Sátán elűzése (a szükséghez képest akár az eledelek megvonásával, akár azoknak igénybevételével) egész életen át tart, mivel minden napon „önmegtartóztatást és mértékletességet, testünk fegyelmezését és megsanyargatását” jelenti (II. Helvét Hitvallás), amennyiben ezt kívánja az engedelmesség. „Ha igazán akarsz böjtölni: egyél, igyál, aludjál, de a test ápolása folytán ne legyél elbizakodott… Tarts böjtöt a gonosz cselekedetekben, tartsd távol magad a gonosz beszédektől, tartóztasd meg magad a gonosz gondolatoktól” (Bullinger). :Mindezt magába foglalja Krisztus negyven napi böjtjének és a Sátán visszautasításának az emlékezetbe idézése. Eközben helyet lehet adni annak is, amit a II. Helvét Hitvallás így fogalmaz meg: „a testtől megvonjuk a gondoskodást; hogy annál könnyebben… engedelmeskedjék a Léleknek.”

Áldott légy én Istenem, ki az igaz hit által megmutattad gazdagságodnak gondolhatatlan kincsét, és Krisztus által minden lelki áldomásokkal megáldottál minket. Erősítsed, Uram, végig, amit elkezdettél bennem; oktasd az én tudatlanságomat, világosítsad vakságomat, vastagítsad gyarlóságomat, öregbítsed hitemet. Őrizd meg igaz vallásodnak drága kincsét énbennem; segéllyed gyenge hitemet, hogy igazán és minden kétség nélkül higgyem valamit terólad, a te dücsőségedrűl, a Szentháromság egy Istenségrűl, a te szent fiadnak testesülésérűl és az igaz hitnek minden ágazatirúl előmbe adott az anyaszentegyház; és ez ellen semmi okoskodásnak helyt ne adjak, hanem a hitnek engedelmessége alatt fogva tartsam értelmemet és érzékenységimet.

Adjad, én Istenem, valóban és igazán megismérnem, hogy az én bűneimért sokkal többet érdemlettem annál, amit szenvedek felebarátomtúl: és a haragnak dühösségét megfojtván; a rajtam esett bosszút jóban győzzem meg; gyűlölőimet szeressem; és hálaadással szenvedjem, valamit szent kezed reám bocsát; hogy evilági szenvedés által a te dücsőségednek örömében részes lehessek. Ki az Atya és Szentlélek Istennel egyetemben élsz, &c. Amen.

Uram, Jézus Krisztus, ki az emberi testnek kínyességét és tobzódását akarván zabolázni, életednek példájával nemcsak negyven egész nap éhezél érettünk; de halálod óráján is szomjúságod oltására ecetet és epét választál: adjad, hogy én is minden tobzódástúl; részegségtűl és testemnek gyenge, kínyes táplálásátúl megoltalmazzam magamat; és a mennyei boldogságnak édességét megkóstolván, ne légyen nagy gondom a férgek eledelének hizlalására, hanem minden erőmmel csak a te mennyei lakodalmodba kívánkozzam. Ki élsz &c. Amen.

Végy ki, Uram, az én szívemből minden világi félelmet, hogy ne rettegjek azoktúl, kik csak a testnek árthatnak: hanem tetőled rettegjek, aki testemben, lelkemben megölhetsz. Szeresselek téged, Uram, véghetetlen jóvoltodért; féljek tetőled, felséges méltóságodért és az én számtalan bűneimért, melyekrűl igaz ítélőszéked előtt a mennyei seregek láttára számot kell adnom. Ha azért az igaz is csak alig üdvözül a te ítéletedben: medgyen, s hová légyen a bűnös ember?

Adjad, Uram Isten, hogy nemcsak jóakaróimat, de teéretted, ellenségimet is szeressem, és a te szent Fiad példáját követvén, imádkozzam tiszta szűvel gonoszakaróimért. Végy ki, Uram, énbelőlem minden gyűlölséget, irigységet és felebarátom ellen való nehézséget, hogy a tekéletességnek kötele, az igaz szeretet lakozzék bennem: és miképpen te megbocsátod vétkeinket, úgy mi is igazán megbocsássunk ellenünk vétetteknek.

Az életet, melynek a halál a vége, a keresztény lélek drámaian egybelátja, s az örök élet hitével és belső megközelítésével oldja fel.

[...]

Nagyböjti téma. A keresztény lemondás, a keresztény aszkézis lényege szerint óriási életigenlést jelent, s töretlen, törvényszerű íveléssel robban ki a húsvéti hallelujában! A keresztény húsvét a mindenség legcsendesebb, s leghatalmasabb detonációja, a feltámadt Krisztus, s vele az egész teremtett világ dicsősége és megújulása.

Jézus tanait, az Evangéliumot különben is - csodálatos, rendkívüli, istenien vakmerő összetettség jellemzi. Milyen nehezen lehet megérteni ennek fényében a keresztény gyakorlatot oly sokszor jellemző egyoldalúságokat. Szegényesség, gyanakvás, tétova óvatosság, bizalmatlanság szülöttei ezek, s világok választják el őket Jézusnak mindent zseniálisan lerövidítő, egybemarkoló, villámszelíd természetétől.

Ezekben a napokban, amikor az egyházi év, a keresztény dráma "ünnepi heteit" éljük, tanulságos hát föleleveníteni magunkban e "dramaturgia" főbb vonásait, s természetét, az ujjongás és a bánat elemi erejű színeit, szemben mindenfajta egyoldalú és elszürkítő törekvéssel. És félni se féljünk a maguk elemi erejében fogadni e tiszta erőket, miket Isten az öröklét nyugalmával adagol számunkra, s szinte észrevétlenül a legnagyobb dolgoknak kijáró csendben.

időszaka mit jelent ma, mire kötelezi a mai hívőt, a mai embert? Az egyház látszólag sokat engedett szigorából, de vajon milyen mélyebb megfontolás alapján?

Könnyített tiltásain, de nem összeszedettségünk kárára. Amennyiben enyhített föltételein, oly mértékben igényli, hogy minél teljesebb figyelmet szenteljünk a lényegnek, nevezetesen a liturgiában megjelenített szenvedéstörténetnek.

A modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé.

Hamvazószerdán s a rákövetkező vasárnapon, hamuból rajzolt kereszttel jelölte meg az egyház övéi homlokát. Tudjuk, a hamu gyászt és mulandóságot jelent, a földi élet mulandóságát, a nappali vígság után a természet éjszakáját. A farsang véget ért; a világ ránk sötétedett. De mi is történik az éjszakában? Ebben az éjszakában?

Mert valóban: ahogy az éjszaka képében megidéztük a lét intim teljességét – éppúgy a nagyböjt gyászában, várakozásában is kitárul a krisztianizált világ teljessége, drámaiságában és kozmikus szelídséggel és kiegyenlítettséggel. S épp ily szelíd a dráma, e várakozás feloldása. Jézus újra és újra a hajnal leplében érkezik hozzánk, szinte súlytalanul, szinte észrevétlenül. Hogy vártuk, s mégis ő lep meg minket. Nem baj, ő szereti ezt a hajnali hűvösséget, ezt a kicsit ámulatból ébredező, s ámulatba forduló örömöt. Ezt a csendes, józanodó örömöt, mely épp józanodva éled, s leginkább hasonló „ahhoz a boldogsághoz”…

A nagyböjti időszak, végén Jézus kereszthalálával és föltámadásának dicsőségével, az egyházi év legfontosabb fejezete. Hitünk legélesebb kontrasztjait egyesíti magában, s oldja fel végül valamennyiünk feltámadásának reménységében.

Bűn és lemondás, szenvedés és öröm, halál és föltámadás: hitünk és életünk minden színe jelen van itt, s méghozzá a maga teljességében, legtelítettebb állapotában. A szenvedés itt kapja meg végérvényes jelentését a bűn rettenetes valóságával való összefüggésében. Eszerint a lemondás egyszerre jelenti az öröm és a szenvedés iskoláját. Ha nem volna szenvedés, talán örökre megmaradnánk a bűn állapotában. De a csapások kimozdítanak a rosszból. Ezért beszélhetünk a szenvedés kegyelméről, s a szenvedésről, mint az igazi öröm kezdetéről.

A nagyböjt alázatra nevel. Bizonyos értelemben nem is egyéb, mint az isteni alázat iskolája, Isten alászállásának története a világban.

Ha fölemelkedést emlegetünk, gyakran felejtjük, hogy a fölemelkedésnek legjárhatóbb útja számunkra az alázat, az erkölcsi süllyedésnek ez az ellenkező előjelű megfelelője. Miközben a kétféle alászállás látszatra azonos tendenciát mutat, valójában tökéletesen ellentett. Az egyik Káin – a másik Ábel.

Az alázat pályája minden fölemelkedésnél magasabbra ível. Olyan erény, ami bár szürke hamunak tűnik szemünkben, füstje mindenkor fölfele tör.

Az isteni megváltás története ennek az alászálló fölemelkedésnek örök példája és tanúsága közöttünk. Legemberibb és legistenibb iskolánk és lehetőségünk.

Hamvazószerda jele, szürke hamuja arra figyelmeztet, ami sorsunkban törékeny, emberségünkben esendő. Arra, hogy halandók vagyunk. Mivel csak így, ennek teljes tudomásulvételével érthetjük meg azt a másik „gyengeséget”, „isteni gyengeséget”, amire hamvazószerdán fölkészülünk: Krisztus halálát.

A nagyböjt első napja nem véletlenül a halandó emberé, ahogy az utolsó se véletlenül a sírba fektetett Istené. Krisztus halandóságunkban adhatott nekünk egyedül halhatatlan találkozót, ahogy ezt a József Attila-sorok szándékuk ellenére is megfogalmazzák: „Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul”. Ez az isteni szeretet legmélyebb titka, mely épp veszendőségünket választotta örök találkozóhelyül.

A hamu keresztjéről a kereszt halottjáig egyenes út vezet, egyazon út különböző stációin át. Minden állomás veszendőségünk egy-egy fejezete: tökéletes osztozkodás Isten és ember közt – halálban és halhatatlanságban.

Ezt az utat a szeretet írta elénk, végigjárni is egyedül a szeretet képes hát. A kölcsönös szeretet és a kölcsönös szenvedés: Isten és ember kölcsönös szeretete és kölcsönös szenvedése. Mivel ahogy Istennek szenvedés volt halálunk és bűneink vállalása, nekünk se lehet eljutnunk Isten tökéletes halhatatlanságába és tökéletes ártatlanságába, egyedül szenvedések árán, s egyedül a szeretet erejével. (S. Weil.)

A nagyböjt tehát lényege szerint a szeretet legmélyebb titkaiba való beavatás. A halál burka alatt itt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala.

A nagyböjt ilyen értelemben az alázat legfőbb iskolája számunkra, „a katarzis évada”, mely halandó voltunk megértésében, belátásában és elfogadásában tetőzik. Az, hogy bocsánatot nyerünk, és az, hogy halálunk után az örök élet ígérete vár ránk: tökéletesen ingyenes, isteni ajándék. A nagyböjti időszak szelleme fokozhatatlanul drámai, se a bűn realitását, se a halál tényét nem szépíti. Ellenkezőleg: mindkettőnek, a halálnak és a bűnnek is, pontosabban halálunknak és bűneinknek is teljes súlyát tárja elénk. Félelmetes iskola. És szabadulásunk belőle – minden megszenvedettsége ellenére – mégse valamiféle törvényszerű átmenet gyümölcse, hanem olyan ajándék, mely minden reményt, minden elképzelést fölülmúl békéjével és makulátlan szeretetével.

Ha az újkori irodalomból azt az írót kellene megneveznem, akinek műveiben a nagyböjt nagy metafizikai drámája a legmélyebben és talán legszélesebben nyert megfogalmazást, minden bizonnyal Dosztojevszkij nevét említeném legelöl. Ő talán az egyetlen „klasszikusunk”, akinek „mondandója” még ma is nyitottan áll előttünk. A „bűn őrületétől” kevesen gyötrődtek annyit, mint ő (egyik rövid posztumusz műve a világirodalom legfélelmetesebb önvallomása), de a megsebzett „Báránytól” nyert ítélet csodálatos békéjéről se tudott író nálánál „többet” papírra rögzíteni.

Az, hogy befejezésül épp Dosztojevszkijre hivatkozom, többek közt azt is bizonyítja számomra, hogy a nagyböjt „enyhített”, mai formája semmiképp se von le semmit annak örök (égetően örök) aktualitásából. Ellenkezőleg: minél előbbre jutunk a történelemben, annál nyilvánvalóbban fölszínre kerül az emberi sorsnak az a „mélyrétege”, változatlan, lényegbeli tényezőivel együtt, amiről az Evangélium beszél.

Milyen jó volna végre valóban meghallanom, meghallanunk.

Hogy tél volt: az első tavaszias napsütésben derül csak ki igazán. A szokatlanul éles ragyogásban mintha tussal húzták volna ki a téli utcák rajzát, mindent szürkének, fáradtnak és gyűröttnek látunk. Vállunkon mázsás a télikabát; a kirakatok üvegét mintha sűrű por lepné; az utcák sárosak; arcunk színe valószínűtlenül sápadt és fehér. Vitaminhiány, mondjuk, klorofillhiány. S mindezt a tavasz előhírének ragyogásában tapasztaljuk meg először.

A természet újjáéledése a tél legszembetűnőbb külszíne, a természet halandóságának legszembetűnőbb burkán át közeledik felénk. Az égbolt vadonatúj kékjét kopár ágak rácsai fogadják.

S ugyanezt a képet mutatja a liturgikus év megfelelő időszaka, ha hasonlíthatatlanul mélyebb tartalmak színe alatt is. A nagyböjt komor gyászát a keresztény reménység emelkedő hullámai feszítik.

Valamikor a tanítványokat is a feltámadás öröme a halál legszembetűnőbb jegyei közt érte. A sírbatétel, a keresztlevétel kopár tényei után. A halál mozdulatlansága után, mi őket is megbénította, halott Mesterükhöz hasonlítva őket. Nem lázadoztak, még csak nem is panaszkodtak. Egyszerűen tovább szerettek. Tovább szerették a halottat, kit életében talán nem mindig tudtak követni.

S itt – a szeretet e „sötétjében” – veszik hírül, hogy akit szeretnek: föltámadott. Szakasztott úgy, ahogy azóta is egyedül itt, a szeretet csendjében, „sötétjében” tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a föltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte észrevétlenül köszönt ránk.

Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb.