Már Bulgáriában keveset írtam, ez itthon hatott vissza, teljesen leszegényedtem. Hívtak a Szabad Nép külföldi rovatához. Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom. Idegzetem megrendült, baljós gondolataim kerekedtek. Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis, nem a felső vezetést hibáztattam, nem hihettem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban. Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket. Az 56-os nemzeti tragédia ekkor kezdődött. Az 52-es év mutatja már küszködésemet s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe, annyira nyíltak, nyílt-törések voltak. De megtanított a helyzet fogalmazni is. A következő évben Király István elfogadta őket. Ekkor már komolyan foglalkoztam a tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt. 1952 nyarán feleségül vettem Szécsi Margitot. Rózsás blúzban és ingben esküdtünk. A mennyegző egy tányér fekete meggy volt és vörös bor. Albérletünkben szegényen éltünk, néha megloptam Csuri nagysága kenyérhajgyűjteményét. Éjszaka írtam, mert nappal a zenészfiú szüntelen trombitált. Juhászék is főbíróékkal laktak, mi is. Csuri egyébként kedves volt, csak félt, hogy a nyakán maradunk, gyerekbőgéssel válaszolunk a trombitára. Becsületszavamat adtam, hogy nem. Margit Pécsre ment kultúrotthon-vezetőnek. Én három hónapra Szófiába. Karácsonyra visszajöttem. Szerencsémre lekéstem az első gépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. Akkor már itt élt, mert Pécsett hideg pincében kellett laknia, hasasan. Szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Tudtam, hogy fiam születik, s a tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak neveztem el. Pestlőrincen a nagymama nevelte, anyja is vele volt az elválasztásig. Vasárnaponként látogattam őket, lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában. Ízlett, de csak addig, míg nem tudtam, hogy lóból való. Apósom szelíd és értelmes munkásember, kölcsönösen megkedveltük egymást. Megjelent népköltészeti fordításom, lélegzethez jutottunk, s megírtam a Gyöngyszoknyát. Mutattam később Zelknek. „Ilyen szomorú a helyzet?” Ilyen szomorú, mondtam.

– Mit tartasz mint író, felelős szellemi ember, a legfontosabb feladatodnak? Milyen elképzelések vezérelnek?

– Én ilyen rangot nem adok magamnak, és nem is így gondolkodom. Sőt, ha költészetről kell beszélni, feladatra nem is gondolok. Olyanféle feladatra, amit állandóan emlegetnek, hogy a költészet feladata… Ellenben az a meggyőződésem, hogy a költészetnek eszményi célja van, ami eredendően is megvolt. Beléhelyezett feladata nincs. Az ötvenes évek elején, amikor még fiatal költők voltunk, nem is tudtunk volna ilyent mondani a költészetről. Azt hittük, a költészet egyenlő a filozófiával és a napi politikai problémákkal. Csakhamar rájöttünk, hogy ez nem költészet. De mint ahogy eredendően a költőkben bíztak az emberek, s talán ma is, annak idején a költő mégiscsak a közösség torka volt. És vezére valamiképpen. Hangot adott a közösségnek. És ezt ma sem vitatom el a költőtől. Magam is ilyenfélének tartom magamat.

– A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Először azt mondom, hogy nem. Vannak azonban a múltból példák, amikor a költők befolyásolták. Azt hiszem, ezek nagyon különleges példák, gondolok Vörösmartyra, Petőfire. Azonban én azt gondolom, a verseknek mégis van hatása, hogy hatnak az olvasóra. És nyilván az olvasó életére is hatással van a vers, és a művészet általában… De semmiféle humanizmus nem ért el nagy célt, amióta létezik… Szerintem a 20. század a leggyilkosabb század idáig. Nem tudta ezeket a nagy tragédiákat megakadályozni. A költészet jót akar, ez meggyőződésem, és alig lehetne ezt példákkal megcáfolni. Alig van költő, aki ne ezt akarná. Ha magamat jellemezném, milyen költő is vagyok én ilyen értelemben, azt mondom, alig reménykedem. De mégiscsak azt csinálom, amit az előbb mondtam. Az eszményi cél megköveteli tőlem. Van, aki azt mondja, a költészetnek semmi köze az ilyen eszményi célokhoz. Kitűnő költő is mondhatja ezt. A költészet nemcsak attól költészet, hogy közös gondokról jajgat. Mindenképpen embereket fejez ki. Minden típusú költő olyan embereket, amilyen ő maga. Ez is valami…

Nem gondoltam a Jönnek a harangok értemet előérzetnek. Pedig tudhattam volna, a vers valóra váltja önmagát. Azt is tudhattam volna, a lélek a halál előtt oda mozgatja az embert, ahonnan vétetett. Laci szokatlan-sokszor járt haza, anyánkra gondolt, megfilmeztette a hajdani regölést, megörökítvén ifjúsága megöregedett arcait, rátalált a fűben táncoló csikóra, megsimogathatott muzeális anyalovat, borjazó tehénre talált, kovácsra, kádárra, tökmagolaj-ütőre, s arra a királyi fehér Sagya csődörre a sümegi méntelepen, aki több volt egy serleg fehérbornál, mert a nóniuszunkra emlékeztette, s húszéves önmagára.

Kinéztem Jób Könyvéből zuglói ablakomra, hihetetlenül tudtam, hogy élő testvéremhöz élő útjaim megszakadtak, szakadék végükön, s már csak azt barangolhatom be képzeletben, lábbal, amit talpával, kezével, tűnődésével és mosolyával megjelölt.

Az utolsó öt évtizedben alig volt költőnk – Babitstól Kosztolányin, Radnótin, Szabó Lőrincen át Illyésig –, akit ne a klasszikusság: a görögség vagy a latinság európai szikrázású szelleme mozgósított volna. Az előírt, a követendő, a sóvárgásra méltó eszményeké. Nagy László azonban már az első körbepillantás után más istenpatkók szikrázására figyel. Lorca-szerű verseket ír, amikor még nem is hallhatott Lorcáról. Pontosabban: ugyanazokra a verőerekre tapasztja fülét ösztönösen, amelyekre a maga korában Lorca és néhány versében József Attila is odahajolt.

A népköltészet, illetve az európait megelőző ősibb költészet vérsuhogására gondolok.

De az a gyanúm, hogy még ez is túlontúl tanáros közelítés. Mert ha valaki egyszer, félredobva az akadémikusok nagyítólencséjét, azt kezdené kutatni: mi a Nagy László-i tudás alapja, rögtön észre kellene vennie, hogy nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami magát az ősköltészetet és a népköltészetet is szülte, táplálta, fönntartotta. A közvetítő közeg helyett a dolgok eredete.

Foggal született, azt kell hinnem… Évek óta figyelem az arcát. Tudó és talányos. Néz valamit, lát valamit, amit mi nem látunk. Érti az ősi szellemparancsot és közvetíti hozzánk a lényeget. Lélekőrző… Foggal született, azt kell hinnem, mint a többi sámán az Ob partján… A manysik, hantik, csukcsok, ugorok. Csak nem Ázsiában, hanem a Somlyó tövében, pontosan ott, ahol a Marcal, a Halyagos és a Torna szelíden átöleli a tájat. A sámándobot, mely egyben ló is, korán megszerezte. Bejárta vele az alsó és felső világot, a dunántúli csipkeerdőket, a süppedő ősi falvakat, a falvakban a kamrákat, félszereket, padlásokat, szénában aludt, s a holdvilágos éjszakákon fehér menyétek énekeltek neki menyétországról. Lova, mely egyben dob is volt, átúszta a folyókat, átugrotta a hegyeket, sörénye hófelhőket kavart, s amikor megpillantotta a puha fehér várost, leereszkedett. A városlakók azóta gyakran hallják a furcsa dobszót, és összenéznek, megölelik egymást, máskor megrettennek, és sírva kirohannak a Duna-partra, mert úgy hiszik, a folyó hátán, vagy a folyón túl történik valami, ami nélkülük már nem történhet meg. A dob aztán elhallgat, a városban nem történik semmi, a csend lyukakat éget a dobhártyákra. Nagyon nagy a csend. Felriadnak a denevérek.