A követutasítás nagy figyelmet fordított a közművelődés ügyére is. Megjelölte, hogyan kellene biztosítani a hatékony „népnevelés” anyagi alapjait. Sürgette a pesti egyetem fejlesztését, oktatási rendszerének reformját és „az ipar felvirágoztatására szolgáló műegyetemek” alapítását. Gondja volt a Nemzeti Múzeum gyűjteményeinek sorsára, a levéltári anyag őrzésére és feltárására, gazdátlan könyvtárak megmentésére, a külföldre került Corvinák visszaszerzésére, tanúságaként a reformellenzék és személy szerint Kossuth értékőrző és értékgyarapító törekvéseinek.

Mikor először láttam Ferenczy Béni Petőfi szobrát, magam is meghökkentem. Ott állt a kiállítási terem múzeumi csöndjében, kicsit idegenül, de kamaszos hetykeségében is fönségesen. Kirítt a környezetéből. Nem illett hozzá a falak szelíd geometriája, sem a szűrt világosság; nem illettek hozzá a fölaggatott képek, csak egy-egy növény messzebbről odavilágító zöldje tette számára valamennyire otthonossá a világot. Talán még saját anyaga ellen is tiltakozott. A mészfehér gipsz meghalványította, s a halottak emlékezetét idézte föl a belső lángolással egy időben.

A romvárosból, melynek köveit is réges-rég széthordták, nem sokat látunk. Nyugat felé még megvannak egyes épületek és utak nyomai; itt azonban előttünk, csak egy kis domb emelkedik, és rajta, pálmafák közt, két nagy kőre felfektetve, egy megcsonkított tízméteres gránitoszlop fekszik arccal az égnek. Nem messze tőle egy mindössze 80 000 kilós kisebbfajta szfinx hasal a földön, tiszta alabástrom, és igazi remekmű. A nagy szobor maga nem meglepetés, tegnap elég hasonló kőóriást láttunk Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban, viszont ez a szabadtéri helyzet nagyon alkalmas arra, hogy egészen más és új hatást keltsen bennünk. Az óriási fák alatt, a szabadban, értelmet nyer a gigászi építkezés, a roppant arányú szobor, II. Ramszesznek, az egykori Új Birodalom XI. Lajosának a kolosszusa és így, feldöntve, elbukottan s mégis benne a mai életben, még tisztább erővel szuggerálja az elmúlás örök parancsát. E hangulatnak az ellensúlyozására aztán kénytelenek vagyunk felmászni rá, hogy combjain és hasán sétálva álljunk a kodak elé, és onnan, a magasból nézzünk szét a környéken.

Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát.