Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.
A magyar nyelvű tudományos és ismeretterjesztő irodalom úttörője, Molnár János (Csécsény, 1728. jún. 12. – Szepesváralja, 1804. febr. 15.) jezsuita tanár filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott, majd az ország különböző városaiban tanított: Sárospatakon, Kassán, Esztergomban, Nagyszombatban. Igazgatta a budai akadémiát, majd az egyetem főgimnáziumát. 1784-ben visszavonult Szepesváraljára és ettől kezdve csak az írásnak élt. Munkássága rendkívül sokoldalú volt. Művelte a különböző egyházi műfajokat: írt lelki olvasmányokat, beszédeket, hitvitát, nevelő-moralizáló könyvet. Az utókor számára legjelentősebb az ismeretterjesztés terén kifejtett tevékenysége. Magyar nyelvű egyháztörténete mellett fontosnak tartotta a világi tudományok nemzeti nyelven való bemutatását is. Első ilyen munkája egy népszerű építészet-történet 1760-ból. Legnagyobb teljesítménye egy magyar nyelvű fizikakönyv 1777-ből: A természetiekről Newton tanítványainak
nyomdoka szerint. Bizonyítani akarta, hogy amit az iskolában latinul tanulnak, „arra szert lehet tenni a deák nyelvnélkül is”. Érdekes pedagógiai módszert tükröz a könyv felépítése is: a fejezetek elején röviden összefoglalja a címben jelzett tételt, majd kérdés-felelet formájában fejti ki a témát. Az állat-, növény- és ásványtant viszont latin nyelvű tanító költeményben foglalta össze. Ő alapította és szerkesztette az első magyar irodalmi – könyvészti és kritikai – folyóiratot, a Magyar Könyvház-at 1783 és 1804 között. Molnár Jánost, aki otthonosan mozgott a tudományok legkülönbözőbb területein, kora egyik legkiválóbb pedagógusaként tartjuk számon.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)
Megparancsolá test szerént való szüléinek a felséges Isten az angyal által, hogy a mi édes Idvezítőnknek Jézus légyen a neve; megparancsoltatá apostola által a világnak, hogy szintaz imádtassék égen, földön s a poklokban. Hogy a Jézus nevére minden mennyeieknek, földieknek és föld alatt valóknak térdek meghajoljon.
Prédikálja Krisztust nemcsak a Szentírás és abból a lelki atyák, de prédikálják Krisztust a régi jelek is, és nevezet szerént még az egek is. Az egeknek kétféle különös prédikálásokat veszem észre Dávidnak, koronás prófétának ama szentséges igéiből: Az egek az Isten dicsőségét beszélik. Az egeknek egyik prédikációjok mindennapi. Beszélik, hirdetik, prédikálják mindennap, minden éjtszakán, minden órán az Istennek dicsőséges hatalmát, bölcsességét, jóságát, szépségét, ki ily szép teremtett állatokat alkotott. Hallhatjuk, ha nékivetjük szívbéli füleinket, a napvilágtól mindennap e rövéd prédikációt: Szép vagyok én, fényes vagyok, hasznos, hathatós, világosító; de szebb az, akitől teremtettem, hathatósb, hasznosb, s ő a lelkek világa. Hallhatjuk a csillagoktól: Ha mi az Isten országának küszöbin, pitvarin ily szépen, ily kellemetesen ragyogunk, ó, mi sokkal szebben tündöklik annak az országnak belső része! Hallhatjuk az egektől: Ó csudálatos, ó mindenható erő, mely itt a napot, holdot, csillagokot ily szép állandó regula szerént tartja és forgatja a földnek ily állandó nagy hasznára! De ki győzné az egeknek az ő sokféle prédikációjokat mind elmondani? Eltartanak azok éjjel-nappal, világ teremtésétől fogva egész végig. Azonban ezek az egeknek mindennapi prédikációi. Az egek az Istennek dicsőségét beszélik. Vannak pedig az egeknek mintegy ünnepnapi prédikációjok is.
Hol találák a kisded Jézust a pásztorok, midőn születésének örömére és udvarlására megjelentek? Palotában-é, valami kiírott, béfűtött, üvegablakos, puha nyoszolyás, felházbéli szép szobában? Nem. Ő mindenek ura, noha kisded termetbe öltözött készakarva. Hol találták ezt az urak urát, királyok királyát a köszöntő pásztorok? Az hideg jászolban, a szemetes helyen, a széllel béllyett istállóban, ahol a gazdagsága szegénység volt, minden világi udvarlója az egész emberi nemzetből csak József és Mária; ott találák, ahova a szegény pásztoroknak is bé lehetett menni minden strázsának, inasnak, komornyiknak híre s engedelme nélkül.
