Rácz tanár úr rágyújtott egy szivarra, s a füstöt a levegőbe fújta.

– Hát menjünk szép sorjában – mondta. – Először is mondd meg nekem, mi az a gitt?

Felelet helyett Weisz kivett a zsebéből egy hatalmas gittet, és letette az asztalra. Egy ideig nézte, aztán olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, kijelentette:

– Ez a gitt.

– És mi ez? –kérdezte a tanár.

– Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába. Az üveges bekeni oda, és az ember a körmével kikaparja az ablakból.

– És ezt te kapartad ki?

– Nem, kérem. Ez az egyleti gitt.

A tanár úr tágra nyitotta a szemét.

– Mi az? – kérdezte.

Weisz most már nekibátorodott egy kicsit.

– Ezt a tagok gyűjtötték – mondta –, és a választmány rám bízta, hogy én őrizzem meg. Mert azelőtt Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok, de nála elszáradt, mert ő sohasem rágta.

– Hát ezt rágni kell?

– Igen, mert különben megkeményedik, és nem lehet nyomkodni. Én mindennap megrágtam.

– Miért éppen te?

– Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles mindennap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert különben megkeményedik...

Építeni fognak.

– Itt?

– Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot... csinálnak pince... fundamentum...

– Mi?! – kiáltott Boka. – Ide házat építenek?

– Házat – mondta egykedvűen a tót –, nagy, háromemeletes házat... akié a grund, az csináltatja házat.

És bement a kunyhóba.

Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szeméből a könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen, erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre.

A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.

És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.

Bolond dolog ez: engem, az avas színház-lenézőt, gyalázatosan érdekel a Molnár Ferenc színpada, s kezd érdekelni általában Molnár Ferenc révén és által a színpad. Ennek a kiválóan és különösen budapesti intellektusnak, a Molnár Ferencének, valamikor, egykoron, nem is régen majdnem bámész rabja lettem, s e gyöngeségemért ma se pirulok. Varázsos, nagyszerű ember, akiről hirdetve hirdettem amaz említett időben (s hirdetném ma is, ha egészségem, időm és alkalmam volna hozzá), hogy nyolcvan író lakik benne, s hogy nyolcvanszor többet adhatna, mint ad. Fölsülne s fölsül az a rosszindulatú valaki, aki itt s e bizarr mondásban valami orvot, becstelent szimatol: Molnár Ferencnek egynyolcvanad része is nyugtalanítóan ragyogó, hatalmas talentum.

SZÍNÉSZ: A szabó persze ismert, rám ismert, mosolygott, hajlongott, a dolgot roppant

természetesnek találta, és azt mondta: Bizonyára valami új szerep. Mondom neki: Igen. Kérdezi: Nagy szerep, jó szerep? Mondom neki: Uram, ez a legnagyobb, a legjobb, amit valaha játszottam. Így még nem féltem szereptől soha. Mondhatom neked, öregem, még soha szabóval ember ilyen mélyen őszinte nem volt.

KRITIKUS: Nos, és aztán?

SZÍNÉSZ: Aztán mértéket vettek, egy hét múlva próbáltam, és egy csütörtöki napon a kész

egyenruha és a teljes fölszerelés megérkezett, ide a szomszéd házba, Arnóthfáyhoz, aki be van avatva, mint most már te is. Az ő lakásán van a ruha.

KRITIKUS: Na és, volt már rajtad?

SZÍNÉSZ: Volt.

KRITIKUS: Mikor?

SZÍNÉSZ: Egyszer, amikor nagyon elkeseredtem. Mert sokáig hevert itt. Tudtam, hogy fel

fogom egyszer venni, csak azt nem tudtam, mikor jön el a napja. Egyszer aztán egy nagyon kétségbeesett napon felvettem az uniformist, kimaszkíroztam magam aranyszőkére, finomra, fiatalra, kis bajusszal, fehér kesztyűvel, és itt, ez alatt az ablak alatt,úgy alkonyatkor, fél hatkor, fenszterpromenádot adtam a feleségemnek.

Ugyanabban a szobában lakom, amelyikben laktam akkor, amikor először jöttem Párizsba. Felébredéskor, szemben a falon most is azt a szép Matisse-festményt látom, jobb sarkában dedikációval a vendéglátómnak. A változás csak annyi, hogy most tengerészkékre vannak festve a falak, s a könyvespolcon más könyvek sorakoznak. Akkor 63-ban, a család valamelyik egyetemista gyermeke használhatta a szobát, a polcokon a legújabb irodalom és szociológia volt. Most a két háború közti színházi kiadványokkal vannak megpakolva a polcok, dupla sorokban. Csupa dedikált könyv. Kétszavas baráti dedikációk, az egész címoldalt betöltő hosszú hódolatok. Egy Molnár Ferenc-kötetet is találok, amerikai díszkiadás, 1929-ből. A dedikáció benne tíz évvel későbbről. Hónapot, napot nem írt, csak ennyit: 1939. Sajnálom, hogy nem értek a grafológiához. Szeretném kiolvasni a szűkszavú ajánlás, s a még szűkszavúbb dátum és az aláírás vonalaiból, hogy milyen szorongással látta a jövőt Molnár, s mennyire tudhatta, mennyire tudta, hogy most lezárul egy korszak, amelynek ő is a csillaga volt.

Ki ne emlékezne az Üvegcipő kültelki kislányára? Annak idején a Petőfi Színház adta elő a színmű musicalváltozatát. Úgy tetszik fel bennem az akkori Domján-alakítás, mint ahogy a zenére emlékszik az ember: harmóniába foglalt teméntelen hangra, hangzatra, felidézhetőre, és mégis – gazdagsága miatt – felidézhetetlenre. Csodálatos kompozíció volt. Fel-felcseng néhány akkordja, mely sejteti a többit, az egész muzsikát. Fel-felhangzik a főmotívum, ami megrendített: a kedvesség, az emberszeretet a mélységek mélyéből felmerítve. Bizonyára a szerző, Molnár Ferenc is boldog lett volna, ha látja, mivé lett megírt alakja egyszer csak, évtizedek múlva (a darab 1925-ben keletkezett) egy ifjú színésznő tehetsége révén. El kellett volna ismernie, hogy Domján teremtő ereje ragadta ki a veszendőségből a figurát.