Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol… Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot, s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a „bacsa” lakik egy fedél alatt a juhaival.

Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint „méretlen húst” főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a „Kopanyica” völgyig az egyedüli úr. – Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:

Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke asszony van az istenek közt. Az ő szelíd, égi arca segített meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmodozó embereknek, kik hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.

Látta már a néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a gózoni gesztenyeerdőben a kilenc kápolnát a kálváriával.

Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg, hogy Mária megjelenik előtte, s elbeszélget vele a szent kútnál, valahányszor búcsú van, mert ő a legjámborabb a hívek közt, s oly szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni: "Ez aztán hang, a kántoré otthon, az semmi."

Az Isten meghagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatalkorban együtt szőttünk, megvalósítva lássam!…

Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahová lépek, s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam.

Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta, míg ön elé léphetek soraimmal, sohasem hallottam maga felől, így azt sem tudom, nem ment-e férjhez már, vagy nem készül-e férjhez menni?…

De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regard-dal, hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát.

Szerezzen magának alapos meggyőződést mindenben, beszéljen Szontagh Pállal, s értesítsen.

Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám magával…

Budapest, február 16-án 1882.

Mikszáth Kálmán

Pongrácz Istvánt eltemették, nem úgy, amint ő kívánta, híres fekete kancáján ülve – hanem csak gyalogosan és egyedül, ahogy a többi ősök feküsznek a csöndes varini sírboltban.

A temetésen, sőt már előbb is azt súgdosták az emberek, hogy mérget ivott volna, hogy az egyik kis leányka látta is, de a család nem óhajtotta a boncolást. Nem okvetlenül szükséges mindent megérteni. „István különben is mindig érthetetlen marad.”

Bolond volt-e valóban, vagy csak játszotta néha a bolondot, azt magma sem óhajtottam teljesen eldönteni. Hadd maradjon ez is titoknak. Elfér a többi között.

Egyébiránt meglehetős hűséggel beszéltem el, amit róla hallottam. A mese folyása nem az én érdemem, alig komponáltam valamit közé. Hanem, hogy hozzá mertem nyúlni e szokatlan, groteszk tárgyhoz, az teljesen az én hibám. Tudom, hogy különös az, de szeretem a különöset.

E nevezetes eseménytől kezdődik voltaképpen az esernyő legendája, mely szállt, szállt, keresztül a fenyves erdőkön, az égnek meredő sziklákon, mindig messzebb, messzebb, megnövekedve, fölfrissítve, újabb és újabb részletekkel megaranyozva.

Ha a sziklán egy mélyedést találtak, az a Szent Péter lába nyoma volt, s ha különös színű virág nyílt ki valahol a határban, oda a Szent Péter botja ért. Minden, de minden hirdette, hogy Szent Péter nemrég Glogován járt. Mégis nagy dolog az, atyafiak!

S magát az esernyőt a miszticizmus csodálatos fénye ragyogta be. A titokzatosság köde voltaképpen csak azt a körülményt takarta, hogy miképpen került a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek ketten osztoztak meg a prédán, a rozoga esernyőn.

És híre ment messzire, amerre csak a Bjela-Voda folyik, s egyszerű tót emberek mesélik a pásztortüzeknél, vagy a fonókban, ami fantáziájuknak imponáló, ami érdeklődésüket megragadja, a bámulatra keltőt, a rendkívülit. A népszerű Szent Pétert, a mennyország kapusát látni vélik, amint elhozza az esernyőt, hogy a pap húgocskája meg ne ázzék. Vajon hogy ereszkedett le az öreg az égből? Bizonyosan ráült valami felhőre, az lehozta szépen s valamelyik hegyre letette.

De a bizottság, melynek eljárásáról lázas türelmetlenséggel várt a közönség híreket (mert Magyarországon mindent bizottságokkal szeretnének végeztetni – ha lehetne, még a lélegzést is), vélvén, hogy tekintélyével végre jobbra vagy balra lendíti a még mindig kétes „Zrínyi-ügyet”, a bizottság, mondom, még oda sem érkezett, tehát még nem is nyilatkozhatott, midőn egy távoli országból jött egy hang, nem is maga a hang, csak a szózatnak a szele – és eldönté világot rázó súlyával a dolgot egyszer mindenkorra.

Egy távirat érkezett Rómából, melyet különkiadásban közöltek a lapok:

„A Vatikán lapja; a Piccolo, mai számában közli a pápai enciklika vázlatos tartalmát, melyet a szent atya a kereszténységért küzdött gróf Zrínyi Miklós és katonáinak Mária országában (Regnum Marianum) történt csodálatos feltámadásáról kiadott, s melyben ezen részleges feltámadás, mint a mennyei gondviselés egyik előzetes ténye, fejtegettetik. Az enciklika bővebben szól arról, hogy ezen feltámadás nem teszi halhatatlanokká az illetőket, hanem csak akképpen lészen értelmezendő, hogy életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért szenvedett hősi halál megszakította. Így például ezen gróf Zrínyi Miklós most 58 éves, és nem 380 éves, és addig fog élni – valamint a társai is –, ameddig különben élt volna. Rampolla bíbornok a holnapi nap folyamán fogja az enciklikát kihirdetni.”

A szabadságharc előtti két évtizedben támadtak az óriások. A gondviselés tudta, hogy melyik országba tegye őket, hol lesz rájuk a legnagyobb szükség. Ekkor támadt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc, a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos, a világ legnagyobb szónoka, Arany János, a legnagyobb epikus költő, Petőfi Sándor, a legnagyobb lírikus költő és Jókai Mór, a legédesebb elbeszélő. Ezek az emberek egyszerre éltek s találkoztak, beszéltek egymással. És velök egyszerre élt és írt Vörösmarty Mihály is. Valóság ez, nem mese.

De mért fogytak el és hová lettek azok az anyák, akik szülték őket? Mert azután is születtek még emberek, hercegek, grófok, nemesek, tudósok és írók – sőt már a parasztasszonyok is szülhettek volna nagy embereket, de az érkező succrescentia oly csodálatos kicsi volt a forradalom előttihez képest! Mily természetellenes processzus, hogy mikor a legjobban elszaporodnak az óriások, egyszersmind meg is szűnnek!

Nemes Sáros vármegyében ismerős vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, összevissza, ami egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak és megfordítva: a nagy urak is kis urak. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök, pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól.

Éppen megfordítva van ez az Alföldön, hol egy csomó rüpőkkel köthetni ismeretséget, kik egy hatosért hajba kapnak, és csak másnap hallja az ember felőlük, hogy a legszegényebbnek is ezer lánc földje van. Hiszen talán hasznosabb, életrevalóbb nép ez az utóbbi, de mennyivel szebb az élet odafönn e szeretetreméltó urak között, kik előkelően mozognak és beszélnek! A "flanc" második természetükké vált, attól nem tágítanak rogyásig, a csillogás, pompaszeretet életszükségük, mely lelkeiket betölti és szellemüket frissen tartja.

Az, hogy ők szegények, végre is csak egy rossz álom, melyből föl-fölrázzák magukat a francia pezsgő szürcsölése közben, mint ahogy az alföldi gazdagok jó módja és urasága csak egy száraz, élettelen tény, mely a telekkönyv lapjain terpeszkedik el, egymás mellé rakott számokban és betűkben.

Percek, hosszú percek múltak el, míg Buttler fölocsudott letargiájából és ki akart menni. Csodálkozott, mikor az ajtókat zárva találta, még a folyosóra nyíló ajtót is. Dörömbölni kezdett valamennyin, senki sem jött, senki sem felelt, kinyitotta az ablakot, de azt hatalmas vasak keresztezték. Tehát nincs menekülés semerre. És ezek után már igazán megfoghatatlan, hogy mit akarnak még vele! Még bizonyosan készülnek valamire. Ez a bizonytalan valami úgyszólván nagyobb szorongatást okozott neki, mint a lefolyt komikus esketés, amit úgyis megsemmisít az egyházi bíróság. Azaz, hogy az egy percig se érvényes. Hanem hogy mi készül, ez gondolkozóba ejté s fölkavarta szívében újra azt a sok keserűséget, ami ott meggyűlt. De hiszen megvan arra az orvosság: letérdelt, imádkozott, nem szelíden, nem áhítattal, mint egyébkor, hanem panaszkodó nyöszörgéssel. „Istenem, istenem, mit vétettem én neked, hogy ilyen szigorú vagy hozzám, Uram? Hiszen szeretlek, tied vagyok, utadat járom és mégis kegyetlenül sújtasz.” Majd egyszerre szívébe nyilallott a rettenetes fenyegetés: „Megbüntetem az apák bűneit hetedíziglen” és fölsóhajtott: „Hej Buttler, Buttler, öregapám öregapja, de kár volt neked akkor azt a tőrt beleverni abba a becsületes Wallensteinba... Kiért? A császár kedvéért. Nézz most ide, az unokádra... Nézz most ide!”

Nyugtalan, rossz évek következtek nemcsak Lőcse városára, de az egész szkítiai nemzetre – mint az akkori krónikás megjegyzi. Hanem iszen csak ki kell őket állni, lesznek még azokból szép évek is, mivel az idők olyanok, mint az asszonyok, csakhogy megfordítva. A szép asszonyok idővel csúnyák lesznek, majd mindég, a csúnya idők ellenben szépek lesznek, nem mindég – de igen gyakran. Olyan ruhákba öltözködnek utólag, lassankint, észrevétlenül, hogy egyszer csak vakító fényben ragyognak előttünk. Így a kuruc idők is. A sebek, melyeket kaptunk, erőforrásokká változnak, a sebek, melyeket ütöttünk, rózsákká. Isten bölcsen rendelte, hogy a kéz, mely az igazaiért nyúl fegyverhez, ha levágatik is, kinő, mint a szalamander elnyesett testtagja.

A magyar irodalom mintha tele volna megtévesztő alakokkal. Vagy inkább az irodalom önértékelése ingatag, figyelmetlen, hagyja magát megtéveszteni, így lesz Móricz őserő, s nem látszik az esze. Mikszáth a nagy anekdotázó, és nem látszik a szomorúsága, ahogy nem látszik Karinthy következetessége, egységessége, mert úgy kell tudnunk, hogy ő elaprózta magát… Nemrégiben Mándy kezéről értekeztem, hogy az milyen félrevezető, minthogy az a selymes, finom kávésnéni kéz egy tigris mancsa… –

A Kritikában Lukács György interjúja. Erős hangsúlyokkal szól (néhol iróniával): a magyar irodalom vidékies elmaradottságáról.

Meglepő, hogy olyan irodalomtörténeti érvekkel is él, amelyeket egy gimnazista meg tudna cáfolni. A Noszty fiú esetében szereplő Tóth Mihályról Lukács azt mondja, hogy „idealizált kontraszt: az a típusú polgárság, amelyet Mikszáth szembeállít a dzsentrivel, nem létezett”. De hát Mikszáth pontosan ezt fejezi ki, amikor Tóth Mihályt Amerikából hazajött, és ott demokratává, polgárrá nevelt emberként lépteti fel a regényében. Mikszáth Amerikából hozza a polgárt, kontrasztnak. Ha Mikszáth megírta, hogy Magyarországon ilyen nem terem, miért őt marasztalja el Lukács azért, mert Magyarországon ilyen nem terem?

Mondok valamit, ami talán furcsán hat. Rám stilisztikailag hatott Mikszáth. Tudom, hogy nem hiszi, de én mai napig is használom a mikszáthi stílusrétegeket, hogyha tanulmányt írok. Nem látszik. De én tudom belül, a szívem csücskében, hogy egy bizonyos fordulat vagy egy kézmozdulat titokban visszautal Mikszáthra. Mindenképpen vonzónak, egészségesnek tartom az ő közismert természetességét. Igen ám, de ezt a természetességet valami nagyon bonyolult tárgyra, nagyon elvont, fogalmi, intellektuális tárgyra alkalmazni – ebben érzek valami érdekeset.

Éjjel Mikszáth társaságában. Akkor folyamodom hozzá újból és újból, hisz minden sorát ismerem, ha már minden más szöveg fárasztó a nagy fáradtságban. Mikszáth mindenkor leköt, tán koporsó mellett is vigasz az ember számára. Egyetlen bekezdése, bővített mondata is: egy pohár életvize.