A főoldalon helyezkedtem el most is, de úgy, hogy a célegyenessel legyek szemközt, ahol majd négyszer láthatom Bálintot, amint szembefut velem. De ugyanakkor a falura, az ikoncsillogású szoborra is odaláttam az új helyemről, és ki a rétre is messze, ahonnét a szél fújt, meg ahol a szekerek táboroztak. És a két futballkapuról is jobban látszott innét, hogy a felső keresztrúdjuk kicsit görbe. Ebbe az egyszerű és különcködés nélküli tágasságba robbant bele az a féktelen iram, amit Bálint már az első körnél diktált. Elég nehéz feladatra vállalkozott: úgyszólván semmiből kellett kicsikarnia az elismerést és a jó eredményt, de éppen ezt akarta. Nemcsak a közönség volt laikus, de a pálya se bizonyult valami rugalmasnak. Azonkívül az erős oldalszél is nagyon zavarta. És az ellenfelei is kidőltek hamar, kettő a második kör után, a harmadik pedig az ezredik méternél, annyira túlfeszítették magukat Bálint példájára. Viszont a csönd épp azután kezdett igazi csönd lenni, a harmadik kör végénél. Akkor már alig volt mozgás a közönség között, csak a lovak nyihogtak fel időnként – és mindez együtt hatott úgy, mint ami többé nem ismételhető meg és tovább nem fokozható.

December huszadikán költöztek be az egerek a kamrába, szám szerint öten, két nőstény és három hím. A kopasz vadszőlőn kapaszkodtak föl a második emeletig, az indák odáig felnyúltak. Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.

Vándorlásuknak nem volt különösebb oka, csupán a megszokott. Az élelemhiány, a mindennapos szénlapátolás robaja, s hogy nem akadt üreg, ahová behúzódhattak volna. Ösztöneikben az rögződött, hogy a védett üregekben egyúttal jóllakottak is.

A pince cementes volt, sehol egy rés. Nyáron faládák álltak az egyik sarokban, de ezek eltűntek ősszel. Maradt a szén. Ha lapátoltak belőle, a villanyt is felgyújtották, s ez ideges futkosásra késztette őket. Csak a széndarabok között bújhattak el. A szén viszont porlott – az egyetlen, ami mállott a pincében –, s a legváratlanabb pillanatban zúdult rájuk a fekete lavina. Sok így pusztult el közülük, de hogy hányan, azt soha nem érzékelték, csak azt, hogy ők még élnek. Legtöbbjük az éhségtől hullott el. De ezeknek a pusztulását sem érzékelték másképp, mint azokét, amelyeket a szén temetett be, s így meg se szagolhatták őket döglötten. Közömbösen surrantak el mellettük.

Nekem jöttek a kirekesztés, a szilencium évei, neki már kijutott belőlük hosszasan, nem repesett folytatásukért, de ha kell, ha valóban fontos, Mészöly egyike volt a kevés megbízható aláírónak, az írást és az aláírást nem tartotta összeegyeztethetetlennek. Kiállásban, protestálásban messzebbre ment, mint kollégáinak nagy többsége. Tudta, hogy mit vállal és, hogy mit nem vállal, akkurátus erkölcsi mérlegeléssel rajzolta meg a maga inkább sztoikus, mint radikális kihívásának a körvonalait, s ha egyszer lépett, annál megmaradt, állta a szavát. Úgy alakult, hogy számos névsorban az ő neve áll az első helyen, természeti jelenség ez, művének és jelenlétének szellemi nyomatéka okozza. Mészöly Miklós úgy járta végig ezt a vad és hazug fél évszázadot, hogy nem keverte össze a maga igazát hamis beszédekkel. Magyarország nem volt ebben az ötven évben szuverén, a hetvenéves mester az volt. Illesse ezért mindannyiunktól hódolat és hála.

Hát ő alaposan kihasználta prózánkban keresztutat jelölő, duzzadva feszülő gazdag életművével. Valami olyannal, ami az olvasót folyamatosan megüti. Észleletei sajátosságaival (lásd a halálüvöltést, vagy a műben: például a Pontos történetek útközbent), a színvonalat önkínzón egyre magasabbra emelő, magát csigázó igényességével (Az atléta halála), képtelen szuggesztivitása atmoszféráival (Saulus), drasztikumig kegyetlen igazmondásával (Magasiskola, Film), jelképpé terebélyesült képzetkapcsolásaival (Jelentés öt egérről), történeteibe rejtett, szinte erőszakos, önmagát se kímélő bátorságával.

Azzal például, amivel ott tartott engem is a műteremablakban. Pedig, ismétlem, nem szeretem, ha lövöldöznek, éppen mert a háborút jártam. De Mészöly művészetében ő vesz célkeresztre bennünket. Mert olyan a világ, amilyen, meg olyanok vagyunk, amilyenek. Félek a szemétől. Legkivált a vesékbe látó, természetünket leleplező, kemény, éles írói látásmódja mélységétől. Attól, amit s ahogyan rólunk „mesél”.