Csöndes kis kávéház a csöndes kis utcában. A fiú valósággal odatapadt az ablaküveghez. Bebámult. Zöld posztós biliárdasztal. A szélén torpedó nagyságú szivar. Vörösen izzott a hatalmas, kékesszürke hamuréteg mögött. Zöld, fehér, piros biliárdgolyók az asztalon. Egymás körül keringtek. Már majdnem összeakadtak egy kis beszélgetésre, de akkor csattant a dákó, és megint szétugrottak.

Bajuszos arc hajolt az asztal fölé. Ujjai között alig észrevehetően előrecsúszott a dákó, majd vissza. Olyan mozdulatot tett, mintha rá akarna térdelni az asztalra. Ráfeküdni. Megcélozta a fehér golyót. Az kissé sértődötten gurult a többiek felé. Már elnézést! Könnyedén meglökte a pirosat. Az váratlanul és alattomosan a zöldet. Elkezdődött a lökdösődés. – Hallja, barátom, mit akar itt maga?! Maga mit akar?! – Eltűntek egy sötét lyukban.

A bajuszos megelégedetten felegyenesedett. Leemelte a szivart az asztal széléről. Két szippantás. Visszatette. Gondosan megkrétázta a dákó végét. A szivarról elfeledkezett. A hamu megint egyre dúsabb. Az apró vörös izzadás egyre dühösebb.

Halk zene a kávéház mélyéből. Zongora és hegedű.

Nézem az arcát, ruháját. Fehér ing, divatos pulóver, vasalt nadrág. Arca derűs, nyugodt. Arcvonásai enyhén határozatlanok. Ötvenhárom éves. 1918. december 23-án született Budapesten. Az ötödik gimnáziumból kimaradt, és író lett. Hivatalos munkaviszonyba egyetlenegyszer keveredett. Rövid ideig, talán másfél évig lektorkodott a Népszavá-nál. Sokat dolgozott persze a Rádiónak s különböző lapoknak is, de mindig mint külső… A kívülmaradás Mándynál nem program, hanem az egyéniség természetes megnyilvánulása. Életstílus, érdekes, értékes életforma. Az ötvenes években sok bírálat érte írói működését. Kifogásolták, hogy szűk körben mozog, s periférikus figurákról ír szürkeséget árasztva. Mándy öntörvényű világa időközben kiteljesedett, megszépült. A szürke sok árnyalata felragyogott. Fokozatosan megértették a hőseit és a világát. Mándy Iván nagyon jó író. Tud valamit a városlakó, elbizonytalanodott emberekről, amit senki más nem tud. Arról ír, amit ismer. Prózaírónál ez nagy erény.

– Nem ugrunk fel Csutakért?

– Fölösleges – legyintett Drugics Cézár.

– De hátha mégse akadunk vele össze…

– Főleg ha már egyszer itt van!

Szemben a sarkon valóban ott állt Csutak. Sápadtszőke fapofa, két szódásüveggel a kezében. Cingár alakja szinte elveszett a lehetetlenül bő kabátban.

Drugics Ági csak nézte egy darabig, aztán odaszólt Cézárnak:

– Azt hiszem, már a papája is ebben a kabátban járt.

– De még a nagypapája is!

– Családi kabát! – nevetett Csiriz, és a járda széléről integetett. – Csutak! Csutikám! Gyere át!

– Mindjárt! – Csutak ott a másik oldalon megindult az üvegeivel. Majd váratlanul megtorpant. – Nem lehet! – kiabálta.

Azok meg egymásra néztek. Igazán mintha megkukultak volna. Ági szólalt meg először:

– Még ilyet! Elment az esze!

Cézár dühöngve:

– Csökönyös öszvér! – Átordított: – Ne mókázz, Csutak! Nincs időnk.

Egy üveg víz és egy pohár a tálcán. Mintha valaki odatolta volna a fiú elé. De nem éppen most, hanem már régebben. Homályos üveg, szürke és fáradt víz. A terítő is szürke. Szürke terítő, furcsa, sárga mintákkal.

A fiú keze elindult a mintákon, végtelen utazásra indult a sárga vonalakon.

Hány óra lehet?

Apa azt mondta, hogy talán ma elmennek a Capitolba. A Vikingeket adják a Capitolban.

A fiú, ahogy kijött az iskolából, a mozi elé futott, a mozi képeihez. Szakállas, hegyes sisakos harcosok, csónakokban. De azok talán már nem is csónakok, hanem hajók. Távoli, idegen földrészek felé mennek a hajók, távoli, idegen földrészeket akarnak meghódítani a szakállas harcosok.

Reccsenés. Valaki megáll az ajtó előtt. Apa? Nem, ő mindjárt bejön. A portás? Tegnap itt volt. „Nézze, szerkesztő úr, ez így nem mehet tovább.” Apa az ágyon feküdt, szivarozott. A portás levette a sapkáját, tenyerével a homlokát masszírozta. „Barna úr a leghatározottabban megmondta… egyszóval, ezek a tartozások… és semmi biztosítékunk a jövőre nézve, egyáltalán semmi biztosítékunk.” „Biztosíték…” – ezt többször is említette, ahogy a sapka helyét nyomogatta. Apa szivarozott, és a végén három pengőt kért. „Átmeneti időre, hiszen tudja.” A portás a fejébe nyomta a sapkáját. „Hiszen tudom.” Leszúrta a három pengőt, és elment. Most meg itt állt az ajtó előtt.

Mándy novellái úgy megfogtak, hogy bár még könyve nem volt, tanulmányt írtam róluk. (Illés Endrét, akinek éppen akkor jelent meg egy briliáns kötete, ezzel egy életre meg is haragítottam.) De a Könnyező fák, Ivánnak az Újholdban megjelent írása, úgy hittem, remekmű. Igen, de úgy általában Iván! Az a természetesség, amellyel minden csinosabb lány hajába beletúrt. Ha akkor látta először, akkor is. A kedves, gáttalan közvetlensége. Együtt írtunk, lepasszolt, kiiktatott írók a személyi kultusz idején. Gyakran közösen. Az egyik diktálta, a másik gépelte. Jeleneteket, hangjátékokat, dramatizálásokat, lehetőleg klasszikusoktól, Mikszáthtól, Tömörkénytől, Móricztól.

(…)

Mit tudott Mándy, hogy macskakaparással teli cetlikben, konyhaasztal sarkán kuporodva, szimplák felett meghúzódva, örökös tehetetlenségéről beszélve akkora művet hozott létre? S nem is hogy mekkorát, hanem hogy milyet? Mit tudott az ő örökös panaszos lírájával, tömör, félbetört mondataival, megsebesült hősei történeteivel? Nincs neki úgynevezett titka. Csak annyit tudok, hogy ha együtt gépeltünk valami bődületes vacakot, akkor minden mondata a maga módján mégis tömör volt és lényeges. Álltak a tőmondatai, élt az ócskának indult jelenete. De hogy ettől még nagy író lesz? Remekíró? Klasszikus? Erdődy Edit Mándy könyvében fokról fokra tárja fel Mándy életérzéseinek állomásait. Hogyan alakította magát, hogyan formálódik groteszk szemlélete, szellemes iróniája hogy vált tragikussá. Fiatalos kedvből öreges kedvtelenségbe. Egyre szubjektívabb lírává, sőt drámává. Mintha Nemes Nagy Ágnes drámai objektív líráját rokonítaná a maga próza-műfajában. Erdődy Edit végigelemzi, hogyan és miként. Helyette elég, ha annyit mondok: Mándy teremtése se más: transzfiguráció.

Lelkesen olvasom az Új Írásban Gáll István nagyszerű írását Mándyról. A mellékszempontokra tekintő kényszeredett kritikák után – megvan rájuk a ronda szó: a sumákolások után – határozottan kimondja, hogy Mándy novellái: remekművek.

Lelkesen, örömmel olvasom a cikket. Jólesik beletartozni egy olyan irodalomba, ahol egyik novellista a másikról (fiatalabb a nála idősebbről, pláne) ilyen elismeréssel tud írni.

S véletlenül kezembe kerül egy régi folyóirat. Kenyeres Imre Diáriumának épp egy negyedszázaddal ezelőtti száma.

Jobbnál jobb írásokkal tele. Istenem, milyen érett, gazdag, fölényes irodalom volt ez 1948-ban!

Egy Mándy-novella is van benne: Emlékek lovagja a címe.

Remekmű. Már ez is remekmű. („Szegedi felnevetett, mintha diót törne” – ilyen mondatokkal!)

De egy negyedszázadot kellett várnia (neki és a hitében megerősítésre váró olvasónak), hogy leírjuk róla ezt a szót: remekmű.

Ebbe az irodalomba beletartozni, ezt a sorsot vállalni – sírni volna kedvem.

„Mándy Ivánt egyszer jól meg kellene rúgni, hogy megtanulja, mit kell írnia!” Az egykori Csillag főszerkesztője közölte így velem szíves és nevelő szándékú véleményét, még abban az időben, amikor hazai pályafutása a zenitjén volt.

Ezzel a lábizmokat feszítő nevelő szándékkal a volt főszerkesztő persze nem állt egyedül. Ez a nevelő szándék a legkülönbözőbb figurákban megtelepedve ott körözött Mándy körül, szinte egész eddigi írói pályája alatt. Legföljebb a figurák változtak, súlyuk, jelentőségük csökkent, s a körök rádiusza – Istennek hála – megnőtt.

De akkor ott, amikor a főszerkesztő ezt a szíves közlést megtette, a körök rádiusza gyakorlatilag nullával volt egyenlő. Az irodalmi életből Mándy már ki volt ebrudalva.

Hogy milyen szegények voltunk, hadd meséljek el közbevetőleg egy történetet. Beállított Mándy Iván egy üveg vörösborral. Beszélgettünk, táncoltunk – igen, gramofonzenére táncoltunk is –, űztünk mindenféle elmejátékot. Új kislány tűnt fel aznap körünkben, az ifjú, szőke Panni. Iván másfél óra alatt meghódította, a rokonszenv kölcsönösnek bizonyult. Tizenegy felé Iván Panni fülébe súgta: lépjünk meg innét, meghittebb társalgásra alkalmasabb egy esteli séta. Észrevétlenül tűntek el, a ház kapuját már bezárták persze, Iván főúrian kifizette Panni kapupénzét is, kerek forintot nyomott az álmos házmester markába. A Krisztina körúttól jó órányira, a Pasarét végén lakott Panni. Ifjonti kedvvel indultak el a hűs holdfényben. Fák alatt, kapualjakban meg-megálltak nyilván, hosszabbítva a hazafelé vezető utat. Egy-egy kései presszó, kisvendéglő itt-ott nyitva tartott még. Panni javasolta, valahol éppenséggel megpihenhetnének, talán egy fekete sem ártana. Iván azonban csodálatosnak tartotta a Városmajor sejtelmesen suhogó fáit, az éjféli utcák fényeit. Panni didergett, november volt, ahogy ez a meghívóból ugyebár bizonyítható.

– Maga nem fázik, Iván?

– Maga mellett, Panni?

– Mégis, ha villamosra ülnénk.

– Ilyen ragyogó időben?

Gyengéden esni kezdett az eső.

– Megázunk – mondta Panni.

Iván átölelte Pannit egy kapualjban.

– De nem itt.

Az eső zuhogott. A szél feltámadt. Néha kevésbé zuhogott. Akkor tovább mentek. Egy után elérték Panniék házát végre.

– Jöjjön be, Iván. Tárcsázok egy taxit.

– Nekem most támadt sétálni kedvem igazán.

– Maga milyen fiatal, Iván!

Iván megkönnyebbülve fordult vissza. A zápor elállt, most villámlott csak. Valahol belecsapott egy fába. Iván sietett. A Moszkva téren elérte még az utolsó hatost. Zsebébe nyúlt, nem szállt fel. Egyetlen forinttal jött hozzám, ezt nyomta a házmester kezébe.

Elindult a Mártírok útján. Köd. Hódara. Átment a Margithídon. Jeges zápor verte a Dunát. Iván felöltője átázott. Sietősebbre fogta lépteit. Vihar, felhőszakadás. A Nagykörúton kiöntötte cipőjéből a vizet. Háromra járt. Iván a Fiumei úton lakott. A Rákóczi úton tüsszögött már. Négykor csöngetett be házuk kapuján.

– Szent ég, Mándy úr – mondta a házmester. – Beleesett a Dunába?

– Holnap megadom a kapupénzt – köhögött Iván.

– Itt Mándy Iván beszél. István?

– Szevasz, Iván, itt nem István, itt Ottó. Elnézted, hö-hö…

– Nem értem… halló… hogy micsoda… hogy… halló… (majd keményen, férfiasan) Mándy Iván keresi Örkény Istvánt.

– Iván, Orbán Ottóval beszélsz. Örkényt akartad hívni, és Orbánt hívtad. Nyilván egymás alá vagyunk felírva nálad.

– (kis csönd) Jézusom! (újabb kis csönd) Tudtam… Tudtam, hogy egyszer ez lesz. Tudtam, hogy egyszer… (még újabb kis csönd, majd) Szóval az a kitűnő ebben a könyvben, hogy a sztoriból egyszer csak kibomlik…

– És ha hiszed, ha nem, elmondta nekem azt, amit Örkénynek akart elmondani. Iván, úgy sejtem, utál telefonálni, nagyon rákészülhetett erre a hívásra. És most már feszítette a nagy lélegzet, amit magába szívott, ki kellett fújnia. Pályafutásom egyik legszebb kritikáját kaptam Örkény István novellisztikájáért. És nem akárkitől. Mégis, a Mándy! Az egyik legnagyobb élő magyar író! Az ilyesmi, minek tagadjam, jólesik. Két hét múlva összefutunk Örkénnyel, kérdem, fölhívta-e Iván őt is? Őt ugyan nem. Persze, minek is hívta volna, emlékeztettem Örkényt Mándy melegen méltató szavaira, ha egyszer már mindent elmondott nekem. Ebben aztán könnyesre röhögve magunkat egyetértettünk.

A magyar irodalom mintha tele volna megtévesztő alakokkal. Vagy inkább az irodalom önértékelése ingatag, figyelmetlen, hagyja magát megtéveszteni, így lesz Móricz őserő, s nem látszik az esze. Mikszáth a nagy anekdotázó, és nem látszik a szomorúsága, ahogy nem látszik Karinthy következetessége, egységessége, mert úgy kell tudnunk, hogy ő elaprózta magát… Nemrégiben Mándy kezéről értekeztem, hogy az milyen félrevezető, minthogy az a selymes, finom kávésnéni kéz egy tigris mancsa… –