Joseph Kriehuber: Liszt Ferenc
(fotó: Gottl Egon)
LISZT FERENC (Doborján [Raiding], 1811. október 22. – Bayreuth, [Németország]
1886. július 31.): zeneszerző, zongoraművész.
Kilencéves korában lépett fel először Sopronban és Pozsonyban. 1821-ben Bécsben,
majd Párizsban tanult, ahol kapcsolatba került a szellemi élet számos
jelentékeny alakjával (Chopin, Berlioz, Paganini, Lamartine, Lamennais, Heine,
George Sand, Delacroix), akik döntően befolyásolták szellemi tájékozódását. Már
bécsi hangversenyein nagy sikereket aratott, később Franciaországon kívül
Londonban és Svájcban is koncertezett. 1835-ben a genfi konzervatóriumban tanít:
Minden szellemi áramlat iránt fogékony volt s rokonszenvezett a haladó polgári
mozgalmakkal. „Mivel Magyarországon születtem, illő, hogy zenei tehetségemmel
hazámat szolgáljam.” –írta egyik levelében. Kijelentése értelmében is
cselekedett: 1838-ban a pesti árvízkárosultak javára hangversenyeket rendezett,
1840-ben alapítványt tett a pesti Nemzeti Zenede létesítésére. Amikor 1840-ben
Pesten hangversenyezett –ahol mint karmester is először mutatkozott be –, már
Európa-szerte ismert zongoraművész volt, kinek ünnepeltetése máig nem tapasztalt
méreteket öltött. Gyakori vendége volt a párizsi, bécsi római koncerttermeknek
is. 1848 –61-ben Weimarban a hercegi udvar karnagya. Richard Wagnerrel Párizsban
köt életre szóló barátságot. Zeneszerzőként az 1850-es években kezdték
elismerni. 1856-ban az ő ünnepi miséjével szentelték fel az esztergomi
székesegyházat. Az 1860-as években Rómában élt. Jelentős szerepe volt a pesti
Zeneakadémia megalapításában (1875), majd az Akadémia elnökeként a
művészképzésben. 1925-ben a Zeneakadémia felveszi alapítójának nevét. 1867-ben
koronázási miséjének bemutatójára ismét Pestre látogatott. Ezt követően évről
évre hazajárt, Pesten karmesterként lépett fel. 1873-ban Budapesten ünnepelték
meg 50 esztendős művészi jubileumát a Krisztus-oratórium bemutatásával és
ösztöndíj alapításával. Bayreuthban hunyt el tüdőgyulladásban, sírja ma is ott
található.
Liszt Ferenc zeneszerzőként – Wagner és Berlioz mellett – a XIX. század ún.
radikális romantikus zenéjének képviselője, a berliozi programzene-elv
folytatója és beteljesítője. Utolsó korszakának műveiben, minden
megoldatlanságuk ellenére, olyan távlatokat nyitott meg, amelyekkel egyedül állt
korának zeneszerzői között, s amelyek elsősorban Bartók művészetében találtak
igazi rokonságra és folytatásra a XX. században.
Főbb művei közé tartoznak az A-dúr zongoraverseny
(1839, 1849. 1857), a Haláltánc (1849, 1853,
1859), a Faust-szimfónia (1854 –57), a Mephisto-keringő (1860) című szimfonikus
költeményei; a Magyar rapszódiák (1847 –85); Consolations (1849 –50); 2 polonaise (1851); Papagini-etüdők (1851); Transzcendentális
etüdök (1851); h-moll szonáta (1852
–53) című zongoraművei; a Weinen, klagen
variációk (1863); B-A-C-H preludium és fúga
(1870) című orgonaművei; a Szent Erzsébet
legenda (1857 –62), a Christus (1866)
című oratóriumai; és az Esztergomi mise (1855,
1858); a Magyar koronázási mise (1866 –67) című
miséi.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség
