LISIEUX-I SZENT TERÉZ (Alençon, 1873. január 2. – Lisieux, 1897. szeptember 30.) a bencés apácákhoz járt iskolába. 1883-ban súlyosan megbetegedett, de pünkösd napján megjelent neki a Szűzanya, rámosolygott és meggyógyította. Ettől kezdve vágyott a kolostori életre. Ezt csak fokozta, hogy két nővére is belépett a karmelitákhoz. 1887 karácsonyán édesapja is beleegyezését adta, hogy
Teréz belépjen a Kármelbe. A püspök azonban megtiltotta ezt. Teréz Rómába utazott, hogy a pápától kérjen segítséget. XIII. Leó az ügyet az egyházi elöljárókhoz, végső soron Istenhez utasította. Decemberben a püspök megadta a kolostorba lépéshez szükséges engedélyt, de meg kellett várnia a nagyböjt végét. Végre 1888. május 9-én átléphette a lisieux-i Kármel kapuját. Ettől a naptól
kezdve a következő volt elfoglaltsága: hét és fél óra zsolozsma és elmélkedés, őt óra munka, két óra közös foglalkozás, két óra egyéni foglalkozás, fél óra oktatás, összesen egy és háromnegyed óra étkezési idő és hat-hét óra éjszakai pihenés. Verseket kezdett írni, Jeanne d’Arc küldetése címmel drámát írt, amelyet elő is adtak a nővérek. 1895-ben nővérei kérésére és a prióra
parancsára elkezdte írni gyermekkora emlékeit. 1896. január 20-án adta át feljegyzéseit, amely az Egy lélek története c. könyv első nyolc fejezetét tartalmazza. 1897-ben a prióra összegyűjtötte Teréz különböző mondásait, ez a gyűjtemény 1926-ban Az utolsó szavak címmel jelent meg. Teréz folytatta visszaemlékezéseit, ezekből állt össze az Egy lélek történetének kilencedik és tizedik
fejezete. Szeptember 30-án halt meg.
Lisieux-i Szent Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ugyanebben az évben, december 14-én a missziók főpatrónájává nyilvánította a pápa, 1944-ben pedig Franciaország második patrónája lett.
Mikor Lisieux-i Szent Teréz meghalt, naplóját tulajdon rendje se merte teljes egészében nyilvánosságra hozni. Művét átfésülték, elképzelésekhez igazították. Nem annak
fogadták el, amilyen volt, hanem amilyennek szerették volna látni. Naivnak és lelkesnek – lelkének szakadékos mélységei nélkül.
Naplójának teljes kiadása végül mégis megtörtént, s valósággal újjáteremtette alakját. Ismét kiderült, hogy a legenda kevesebb a valóságnál, s hozzáadásaival csak
szegényebbé teszi hősét: Teréz „legendásított” alakja úgy hat a valódi mellett, mint egy remekművű regény ifjúsági kiadása.
[…]
Teréz élete bizonyítja, hogy a „kicsiny” út távolról sem magányos út. Az élet, a világ közepén halad át ez az
ösvény is, s a legtöbbször közvetlenül és egyenesen Isten felé vezet. De ismerte nehézségeit, magányos szakaszait, a kis út sivatagát is. Csakhogy szeretete épp ezt az üres szakaszt
avatta drámává, a próbatétel, tehát a legforróbb kontaktus, az Istennel való dráma szakaszává. A legkisebb élet sincs egyedül, a legkisebb élet is a legnagyobb dráma szívében,
középpontjában állhat és ott is áll, ahogy ezt a művészek mindig is sejtették, s a szentek mindig is tudták.
Szent Teréz emléktemploma nem sikerült alkotás. Mintha ugyanazok a kezek emelték volna, amelyek halála után naplóját is megfésülték. Ő egyszerűbb volt, és nagyvonalúbb. Neve mellett a „kis” szócska is nagyságot jelent, az önlefokozás, az áldozat, a valódian értelmezett gyermekség nagyságát, mintha volna valami igazság abban, ahogy azt a
szentekről egy katolikus egzisztencialista megfogalmazta: „a szent, Istenre irányított semmi”.
