Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.

Az idegrendszer tudós kutatója, LENHOSSÉK MIHÁLY (Pest, 1863. aug. 28. – Budapest, 1937. jan. 26.) híres orvos-dinasztiából származott. Már tanulmányai során kitűnt, hogy elsősorban nem a klinikai orvoslás, hanem az alaptárgyak érdeklik. Harmadéves korában figyelemre méltó tanulmányt írt a csigolyák közötti dúcok idegsejtjeiről – ez a munka a neurobiológiai leírások klasszikusai közé számít. Orvosi oklevelének megszerzése után három és fél évig Baselben tanított és kutatott, 1900-ban lett a budapesti anatómiai tanszék vezetője; ezt a tisztet nyugdíjazásáig betöltötte.

Tudományos tevékenységének középpontjában az idegrendszer vizsgálata állt. Egy spanyol, belga illetve svéd kutató mellett őt tekintik a neutrontan egyik megalapítójának. Ebben a tárgykörben írt két jelentős munkája: Tanulmányok az idegrendszer és az érzékszervek hisztológiájáról (1893), illetve Az idegrendszer finomabb szerkezete a legújabb vizsgálatok tükrében (1895). A századforduló után idegrendszeri kutatásaitól némileg visszahúzódott; ebben szerepet játszott egy kolozsvári professzorral, Apáthy Istvánnal való szakmai vitája is, aki a neuronelmélettel szemben a neurofibrillumtan híve volt. A vitát megnyugtatóan az akkori fénymikroszkópos módszerekkel nem lehetett lezárni. A tudomány fejlődése során Lenhossék elmélete igazolódott.

Az I. világháború után Lenhossék főleg kiváló tankönyveinek megírásával foglalkozott. A sejt és a szövetek (1918) illetve Az ember anatómiája (1922) című művei nemcsak az oktatást segítették, hanem a tudományos értekező stílus csúcspontjait is jelentették és máig példaként szolgálnak a szaktudósok számára.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)