Talán kezdjük úgy e kurta mesét, hogy ballag az utcán egy nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi. Lassú medveléptekkel ballag. Vagyis súlyosan, de egy kissé lomhán is. Nem tudni, hova ballag, ő se igen tudja, de ez most nem érdekes. Már estefelé jár az idő, furcsa árnyékok nyújtózkodnak az utcán, s a nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi dünnyög az árnyékoknak. Ezt dünnyögi: „Te árnyék, te ott nagyon hasonlítasz valamire! Vagy valakire! Még nem tudom, hogy mire vagy kire, de mindjárt kitalálom. Mert író lennék, vagy mi a csuda? Ki is találtam, hogy kire hasonlítasz! Énrám hasonlítasz, Lázár Ervinre! De hát úgy nem hívhatlak, úgy engem hívnak. Elnevezlek hát Tejbajszánnak! Vagy Szegény Dzsoninak! Vagy inkább Berzsián szeretnél lenni? Nem, nem, legyél csak Tejbajszán, olyan tatáros képű alak vagy! És legközelebb megírlak az egyik könyvemben!”

Úgy is tett a nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú író, aki el szokott beszélgetni nemcsak az árnyékokkal, hanem a madarakkal, lovakkal, képzelődő kisfiúkkal, vagy saját képzelt teremtményeivel: Mikkamakkával és Berzsiánnal, Ló Szerafinnal és Aromóval.

Séta után hazamegy, és megírja a beszélgetéseket. Így születtek gyönyörű mesekönyvei, mint például „A kisfiú meg az oroszlánok”, vagy a „Bikfi-bukfenc-bukferenc”, vagy a „Berzsián és Dideki”, és a „Gyere haza, Mikkamakka” vagy a „Bab Berci”.

Neki sok sétát, magunknak még sok könyvet kívánok! Itt a vége, fuss el véle!

Önök bizonyára ismerik a külvárosi fűszerüzletek egyik jellegzetes feliratát: „Ital csak utcán át fogyasztható.” Ez jut eszembe most, hogy egyik barátomról valami tisztességeset kellene írnom. Ez az „utcán át” jelzés motoz bennem, mintha jelentősége lenne. – Valóban, aki Lázár Ervint csak felületesen ismeri, azt gondolhatná, hogy sehol sem lakik, „utcán át” él, furcsa, meghatározhatatlan helyzetben. Annyi biztos, hogy az ember legtöbbször szerkesztőségekben, fogadásokon, kávéházak és klubok füstfelhői között találkozik vele, na, és persze az utcán. Ahogy visszagondolok az elmúlt esztendőkre, ennek ellenére mindig lakott valahol. Lakása, ilyen vagy olyan, mindig volt, de otthona csak egy, a szülői ház. Ezt a nagy otthontalanságot hordja izzadt homlokán, csapzott bajsza hegyén, széttaposott cipői ernyedt szomorúságában.

– Ma fát vágni megyünk – mondta Mikkamakka.

– Csak erősek jelentkezzenek. Egér Elek, ne nyújtogasd az ujjad! Gyenge vagy.

– Ezt rám mondja! – méltatlankodott Egér Elek a szomszédjának, és fél kézzel kinyomott egy fenyőtobozt. – Tapintsd meg a muszklimat!

Történetesen Ló Szerafin, a kék paripa állt mellette. Szégyenlősen lenézett, tekintetével megkereste a szürke avarban szürkéllő egeret, s reszketeg hangon mondta:

– Nem merlek megtapintani, mert belehalsz. Különben tényleg pompás izmaid vannak.

– Na ugye! – mondta Egér Elek, és rátartian beballagott az erdőbe. Mert mégis… favágás.

Bab Berci hanyatt fekve bámulta a bárányfelhőket. Nagyon elégedett volt. Majdhogynem boldog. Ajaj – gondolta –, ha én ilyen boldogféle vagyok, annak nem lehet jó vége. Na ugye, megmondtam! – Pedig csak egy papírfecnit látott meg odafönn a levegőben. Honnan gondolta, honnan se, hogy ez a fecni véget vet a nyugalmának, nem tudni, de akár hiszitek, akár nem, úgy történt. Éppen Bab Berci lába elé libbent a cédula. Persze üzenet volt rajta. Ez: „Bab Berci, segíts rajtam! L. L.”

Na, szegény Lapázi Lopez, hát elérte a végzet – szomorkodott Bab Berci, mert rögtön tudta, nem lehet más ez az L. L., csakis Lapázi Lopez ellentolvajnagy. Aki azért kapta ezt a magas, tengerészetibe oltott tolvajrangot, mert ő volt a világ egyetlen besurranó tolvaja, azaz, ha úgy adódott, betörője, aki nem vitt, hanem hozott. Azaz cselekményeinek nem károsultjai voltak, hanem hasznosultjai.

A Hörpentőben ültek éppen, a nagy hírű szörpentőben, amelyben kilencvenkilenc-féle szörpöt mért Vinkóci Lőrénc korcsmáros, és most már igen nagy aggodalommal beszéltek az eltűnt Berzsiánról. Mi baj érhette?

– Még hogy baj! – kiáltott fel ekkor Sróf mester. – Oda nézzetek! – Az ajtóra mutatott.

Odanéztek. Ott állt teljes életnagyságban Berzsián. Azaz a teljesnél valamivel kisebb életnagyságban, mert alaposan behúzta a nyakát. Azt várta volna az ember, hogy ezek hárman fölugranak, és a keblükre ölelik. Na de azt várhatta volna az ember! Fölugrás helyett olyan szúrósan néztek rá, hogy a tekintetük helyén viszketni kezdett Berzsián bőre. Nem is mert odamenni hozzájuk, egy sötét sarokba ült, ott gubbasztott. De mindenki csak fitymálva, ellenségesen nézett rá. Még Vinkóci Lőrénc korcsmáros is. Ez jár annak, aki nem köszönti a mesterét a hatvanadik születésnapján.

– Látod, kisfiam – mutatta egy asszony a fiának Berzsiánt –, ez a szőrmók az, aki miatt az a mondás járja, hogy: „Rühelli, mint Berzsián költő a versírást.” És őmiatta mondom, ha nem köszönsz valakinek, hogy: „Úgy köszöntél, mint Berzsián költő a mesterének.”

Árnika hazavitte szegény Dzsonit a harminchat tornyú kastélyba, sínbe tette a lábát – mert nagyon ügyes királykisasszony volt ám –, megmosdatta, megetette, és olyan vidám volt, amilyen még soha. Össze is súgott a várbeli népség: „Nocsak, mi történt a mi Árnikánkkal, milyen jókedvűen jön-megy, mióta itt ez a törött lábú?” Maga Árnika is csodálkozott: „Nocsak, mi történt velem, de vidáman jövök-megyek, mióta itt ez a törött lábú?” Östör király meg csak mosolygott, mert ő aztán tudta ám, mitől jön-megy vidáman Árnika. Bizony Árnika beleszeretett szegény Dzsoniba.

Szegény Dzsoni meg nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Azt hihetné az ember, a törött lába miatt. Pedig törődött is ő a törött lábával! A szíve miatt nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Mert a szíve úgy ugrándozott, ficánkolt, mint egy jókedvű kecskegida. Ha Árnika a közelében volt, azért, ha meg elment valahová, azért, hogy mikor jön már vissza. A szíve azt szerette volna, hogy Árnika mindig szegény Dzsoni ágya szélén üljön.

Úgy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam az óriást.

Már a templom és a dézsmaház alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. Így hát szép komótosan ballagtam Rácpácegres felé. Egészen a falu széléig. Ott aztán rákapcsoltam. Röpködött az ágytakaró-táska, zörögtek a ceruzák meg a rágott végű tollszár.

Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár? Nem tudom, csak arra emlékszem, robogtam most is.

Az Erzsébet-dombig futottam, s ott, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a Vódli tanyát, a nagy juharfát Bíró Drinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd táj helyén egy égigérő hegy tornyosult.

Eltévedtem.

Már bent vannak a lámpa fénykörében, mindenki döbbenten néz.

Jósvai Jancsi egy ismeretlen, meztelen kisgyerek karját szorítja.

A gyerek rémülten bámul ránk, még a fütyülője is reszket a félelemtől.

Anyám közelebb megy hozzá, a háta mögé néz.

– Apa – mondja elszoruló hangon –, világíts ide!

Apám fölemeli a lámpát, a fény a gyerek hátára esik.

– De hiszen… de hiszen – suttogja anyám.

Látjuk mindnyájan, amit nem mer kimondani. A gyereknek szárnya van. Két borzos, fehér szárnyacska.

– János, engedje el.