KORMOS ISTVÁN (Mosonszentmiklós, 1923. október 28. – Bp., 1977. október 6.): költő, műfordító. Hat gimnáziumi osztályt végzett Győrben, majd volt kifutó és tisztviselő. 1943 októberében jelentek meg először versei. Az Egyetemi Nyomdában, majd a Szikra Könyvkiadóban dolgozott. 1948-ban az Országos Könyvhivatal lektora, 1949-ben a Mafilm dramaturgja. 1951-től haláláig az Ifjúsági
Kiadó – 1957-től Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó – munkatársa. 1963–65-ben Párizsban élt, a Seuil és a Gallimard kiadók munkatársa volt. Párizs felszabadító hatással volt a költőre, s kiteljesedett ifjúkora óta formálódó műfordítói életműve is. Ő indította útjára és szerkesztette a művelődéstörténeti jelentőségű népszerű a Magyar irodalom gyöngyszemei és a Világirodalom
gyöngyszemei című lírai antológiasorozatokat; a hetvenes években a pályakezdő költők köteteit is gondozta. Sokat tett a fiatal költőnemzedék útrabocsátásáért. 1955-ben és 1972-ben József Attila-díjat, 1977-ben Radnóti-díjat kapott, ez utóbbit már nem tudta átvenni. Első könyve, Az égigérő fa (1946) verses meséket tartalmazott, első verseskönyve, a Dülöngélünk 1947-ben jelent meg. Korai költészetében a népköltészet hangját követte, Erdélyi József, Sinka István és Illyés Gyula voltak mesterei. A falusi valóságot mintázó életképeibe álomszerű elemeket vegyített (Eltűntek az égen). Vidéki csavargókról rajzolt vaskosan reális, ugyanakkor enyhén groteszk arcképet (Őszi metszet három csavargóval; Búcsús metszet a mecséri Villonokról). A népmesék játékosságával szólaltatta meg háborús élményeit (A jóborivó királylány). Számot tudott adni a szegénység fájdalmáról, a szegények örömtelen életéről is (Dülöngélünk). Tűnődő nosztalgiával tekintett vissza gyermekkorára (Atlantisz), pontos képekben idézte fel ennek nehéz körülményeit (Óda a kukoricához). Az ötvenes években ő is elhallgatott, szinte két évtizeden át csak gyermekverseivel és műfordításaival volt jelen a költészetben. Igazából 1971-ben tért vissza költőként: a Szegény Yorick című kötet nemes szenzáció volt. A kevésszavú költőnek még egy könyve készült el: az N. N. bolyongásai (1975). Költészete időközben átalakult: a népi hagyományokat természetes módon egészítették ki a modern francia líra vívmányai. Nosztalgikus versekben számolt be franciaországi tapasztalatairól (Ház Normandiában; Tél Normandiában) és szerelmeiről (Vonszolnak piros delfinek). Magányban élt, otthontalanságról, „tengermélyi” lelkiállapotról panaszkodott (Voyage). Önarcképét, életének összefoglalását elégikus színekkel készítette el (Szegény Yorick; N. N. bolyongásai). Tu Fu, Chaucer, Burns, Puskin, Molière, Max Jacob és André Frénaud műveit, továbbá az orosz népköltészetet (Ékes, fejér hattyú, 1962, második feleségével, Rab Zsuzsával) tolmácsolta. Népszerűek gyermekversei és verses meséi, mindenekelőtt Vackorról, a piszén pisze kölyökmackóról írt történetei.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Megírták róla, hogy „bukott fel a víz alól”, a százados szegénység legmélyéről, „a kastély e balkáni vár” árnyékában lapító „földbenyomott” cselédházak, sáros udvarok, nyikorgó kútágasok, bűzlő „bolhás királyi inget” viselő betlehemesek világából. Gyerekkori nyomorúsága, apátlan-anyátlan árvasága egész életére ráégett, pályája egy-egy szakaszán más-más alakot öltve, mindvégig ott sötétlik lírájában. De tegyük hozzá: roskasztó depresszióit mindig ellenpontozta fel-feltörő féktelen jókedve, táblás-árkos arcán megjelenő mulatságos bohócfintora (okkal veszi magára egyik versében Harlekin alakját), röhögése. Érdekes, hogy a fájdalom éppen utolsó verseiből tünedezik el leginkább, pedig harmadik kötete, az N. N. BOLYONGÁSAI, már a halál közelében épült. Tudhatott is az ólálkodó veszélyről, hiszen szívét, mint halála után kiderült, már megroncsolták az infarktus ütései. Mégis, sehol annyi derű, bukfencet hányó játékosság, szavak, képek tűzijátéka.
– Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban úgynevezett gyerekköltészetet olvastam volna; a János vitéz és a Toldi voltak kedvenc olvasmányaim, Petőfi és Arany ezeket nem gyerekeknek írta. Később persze megtudtam, hogy a magyar költészet nem fogadja be az úgynevezett gyerekverset, alacsonyabb színvonala miatt. Az
elmúlt húsz-harminc évben azért valamiféle jó fordulat következett be, hiszen jelentős nagy költőink írnak gyerekeknek.
– Önnek van konkrét mércéje a magyar lírában?
– Azt hiszem, hogy amit én gyerekköltészet címén műveltem az elmúlt húsz évben, az az Arany Lacinak című Petőfi-versből indult ki. Versben írom a meséimet, de gyerekverset alig írtam, és a legismertebb könyvem, a Vackor is az Arany Laci formajegyeit viseli. Ha én ma gyerekköltészetről hallok, természetesen Weöres Sándor jut az eszembe. Nem tudják a mai gyerekek, milyen szerencséjük van… Ő nemcsak költője, de zeneszerzője, térképírója, s egyáltalán mindenese a magyar irodalomnak.
Ha majd az utókor filológusa meg akarja rajzolni Kormos István életútját, a verseihez kell folyamodnia. Mert Kormos István önéletrajzi költő. Lírájának állandó csillagai ott fénylenek-hunyorognak gyerekkora egén. Noha fiatalon elkerült a Szigetközből, a falusi gyerekkor sötéten ködlő, sejtelmesen szivárványló anyagával valamiképpen mindig jelen van a verseiben. Mintha egész költészete erre a hol fehéren, hol feketén fénylő alapra rajzolódna. Akkor is, ha évtizedekkel később megélt szerelmeit, pesti vagy párizsi, normandiai élményeit emeli versbe. Ha közös, ha legszemélyesebb ügyeit.
