| ||||||||||||||
Kertész Imre
(Az animációt a Color Plus Kft. készítette.)
KERTÉSZ IMRE (Budapest, 1929. november 9. – ): író, műfordító.1944. június 30-án a Budapest környéki csendőrpuccs következményeképpen tizennégy évesen Auschwitzba deportálták. Több koncentrációs táborban is fogva tartották, majd a lágerek felszabadítása után, 1945-ben hazatért Magyarországra. 1948-ban Budapesten érettségizett. Hazatérését követően újságírással és fizikai munkával tartotta el magát. 1948–50-ben a Világosság (később Esti Budapest) munkatársa, 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító. Felsőfokú iskolai végzettsége nincs. 1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung tagja.Az 1955 és 1960 között létrejött írásokban született meg az 1960-tól 1973-ig írt és csak több évi várakozás után megjelent első regény, a Sorstalanság (1975) gondolati alapanyaga. Már megjelenése évében is nagy visszhangot váltott ki, igazában azonban csak a nyolcvanas és kilencvenes években keletkeztek olyan kritikák, melyek a hazai irodalmi utómodernség kánonjába sorolják. A sikert és azt, hogy írói, műfordítói munkájából megélhet, a nyolcvanas évek második fele, majd a magyarországi rendszerváltás hozta meg számára.A regényeket és az önéletrajzi jellegű könyveket (Gályanapló, Valaki más) olvassák a miméziselv alapján készült önéletrajzi jellegű művekként, mások pedig, ezt cáfolva, nyelvileg megszerkesztett műalkotásokként. Kertész Imre írásainak fő problematikája – az eddigi értelmezések tükrében – a totalitarizmus emberének szabadsága. Auschwitz, sőt a történelem lezárhatatlansága – a probléma centrális jellegére utal, hogy A száműzött nyelv (2001) című kötetben a Holocaust szót már nagy kezdőbetűvel írja. Ugyanígy fontos még az írásokban megjelenő emberek által képviselt gondolkodásmódok, különböző nyelvi világok egymással való kibékíthetetlensége.Nagy sikere van német nyelvterületen, összegyűjtött művei 1999-ben a Rowohlt kiadó gondozásában jelentek meg.Jelentős műfordítói tevékenysége során Elias Canetti, Sigmund Freud, Hugo von Hoffmannstahl, Friedrich Nietzsche, Joseph Roth, Arthur Schnitzler, Ludwig Wittgenstein, valamint modern német és osztrák szerzők írásait ültette át magyarra.Díjak: Füst Milán-jutalom (1983), Forintos Díj (1986), Artisjus Irodalmi Díj (1988), József Attila-díj (1989), Déry Tibor-jutalom (1989), Az Év Könyve Jutalom (1990), Örley-díj (1990), a Soros Alapítvány Életműdíja (1992), a Soros Alapítvány Díja (1995), Brandenburgi Irodalmi Díj (1995), Márai Sándor-díj (1996), a lipcsei könyvvásár Literaturpreis für die europäische Verständigung nevű nagydíja (1997), Friedrich Gundolf-díj (1997), Kossuth-díj (1997), Jeanette Schocken-díj (1997), a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Budapest Nagydíja (1997), Herder-díj (2000), a Die Welt irodalmi díja (2000), Hans Sahl-díj (2002), Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje – Polgári Tagozata (2003), Goethe-érem (2004).2002. október 10-én irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.
|
Kertész Imre: Sorstalanság
|
Odalenn az utca fogadott. Anyámhoz villamossal kell mennem. De most már eszembe jutott: persze, hisz nincs pénzem, s így elhatároztam, gyalog megyek. Hogy erőt gyűjtsek, egy percre megálltam még a téren, az előbbi padnál. Arra elöl, amerre mennem kell majd, s ahol az utca meghosszabbodni, kitágulni és a végtelenbe veszni látszik, a kéklő dombok fölött már lilák voltak a bárányfelhők és bíborszínű az ég. Köröttem is, mintha valami változott volna: csökkent a forgalom, az emberek léptei lelassultak, hangjuk elcsöndesedett, tekintetük megenyhült és arcuk mintha egymás felé fordult volna. Az a bizonyos jellegzetes óra volt ez – még most, még itt is felismertem –, legkedvesebb órám a táborban, s valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy. Egyszerre minden megelevenedett, minden itt volt és föltolult bennem, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet. Minden eszembe jutott, és mindenkit sorra vettem, azokat is, akik nem érdekeltek, és azokat is, akiknek minden igazolásuk csakis ez a számbavétel, az én ittlétem lehet: Citrom Bandit, Pjetykát, Bohúst, az orvost és mind a többieket. S most először gondoltam rájuk egy csöppnyi szemrehányással, valami szerető nehezteléssel.
De hát ne túlozzunk, hisz épp ez a bökkenő: itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet. Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.
|
|
Orbán Ottó: Napfogyatkozás
|
Kertész Imre szépíróként lényegében egy témáról ír, Auschwitzról. Nem az elemi horrorról, mely, bármilyen hihetetlennek tetszett is ez a háború után, a múló idővel halványulni tud, hanem arról, amelyik nem halványulhat, a filozófiáéról, hogy Auschwitzról gondolkodni lehet, s persze, ha lehet, kell is, mégpedig higgadtan és tárgyilagosan.
Kertész Imre regényvilágának főhőse az az egy embernyi üres tér, melyet valaha – Auschwitz előtt – az ember, a magyar, a zsidó, a Kertész, az Imre nevekkel illettek, s melyet most – Auschwitz után – nem hívnak sehogy, mert már egy karra tetovált számnak sem hívhatnak. A testtelen töprengés tétje az, hogy ez a most vajon most és mindörökké-e? Az évek során ez az üresség telik meg a folytonos fölidézéstől és értelmezéstől fölforrósuló, majd testhőmérsékletűre hűlő szenvedéssel, melyet már csak Kertész Imrének hívnak, aki annyi törékeny és halandó, emberi szabadságot testesít meg változatos helyszíneken föltűnő, túlzott szívélyességgel és harsány röhögések mögé bújtatott lényével, amennyit ez létezésével az egyetemes ürességből kiszorít.
|
Kertész Imre: Gályanapló
|
Május 1 „Egy sorstalanság regénye” - mint esetleges cím, de alcímnek feltétlenül.
Mit nevezek sorsnak? Mindenesetre a tragédia lehetőségét. A külső determináció azonban, a stigma, amely életünket az adott totalitarizmus egy helyzetébe, egy képtelenségbe szorítja, meghiúsítja ezt: ha tehát a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként, a saját –viszonylagos – szabadságunkból következő szükségszerűség helyett, ezt nevezném sorstalanságnak.
Lényeges, hogy determinációnk mindig ellentétben álljon természetes felfogásunkkal, hajlandóságainkkal, így áll elő vegytiszta állapotban a sorstalanság.
|
Orbán Ottó: Tanuljunk könnyen, gyorsan
magyarul
|
Kertész Imre a Thomas Manntól megörökölt német körmondatot zeneileg szerkeszti magyar mondattá, s hogy ez a zenei szerkesztés rokon azzal az eljárással, amellyel Paul Celan szerkeszti meg a Todesfuge verssorokból emelt lépcsőzetét, mindössze annyi a különbség, hogy Kertész Imre nem barokk fúgamenetet épít a szövegébe, hanem folytonos közbevetéseivel keringőzésre kényszeríti saját mondatait – a végeredmény azonos Celanéval: a zenei elem kimondhatóvá teszi a kimondhatatlant, a művészet tárgyává azt, ami természeténél fogva nem lehet tárgya a művészetnek; a zene nemcsak vérgőzös történetünket helyezi az elvonatkoztatás távlatába, hogy kellő tárgyilagossággal vehessük szemügyre magunkat, de formát is kölcsönöz a formátlan brutalitásnak, hogy a formán át Istenre vagy Isten hiányára lássunk.
Szabó Ferenc: Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel-díjat Távlatok, 2002. 58. szám |
|
Kertész Imre: A stockholmi beszéd
|
Azt szokták mondani rólam – s ezt hol dicséretnek, hol gáncsoskodásnak szánják –, hogy egyetlen téma: a Holocaust írója vagyok. Semmi kifogásom, bizonyos megszorításokkal miért is ne fogadnám el e számomra kijelölt helyet a könyvtárak erre szolgáló polcán? Hiszen melyik író nem a Holocaust írója ma? Úgy értem, hogy nem kell közvetlen témául választani a Holocaustot ahhoz, hogy felfigyeljünk a megtöretett hangra, amely Európa modern művészetét évtizedek óta uralja. Tovább megyek: nem is ismerek jó, hiteles művészetet, amelyen ne érződnék e törés, mintha egy lidércnyomásos éjszaka után az ember megverten és tanácstalanul nézne szét a világban. A Holocaustnak elnevezett kérdéskört én sohasem próbáltam holmi németek és zsidók közti feloldhatatlan konfliktusnak tekinteni; sohasem hittem, hogy a zsidó szenvedéstörténet legújabb fejezete, amely logikusan követi a korábbi próbatételeket; sohasem láttam az úgynevezett történelem egyszeri kisiklásának, a korábbiaknál nagyobb szabású pogromnak, a zsidó állam létrejötte előfeltételének. A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott.
Most már csak azon kell gondolkodni, hogyan léphetünk innen tovább. Auschwitz problémája nem az, hogy, úgymond, záróvonalat húzzunk-e alá vagy sem; hogy megőrizzük-e emlékét, vagy hogy elsüllyesszük a történelem megfelelő fiókjába; hogy emlékművet emeljünk-e a meggyilkolt millióknak, s hogy ez az emlékmű milyen is legyen. Auschwitz igazi problémája az, hogy megtörtént, és ezen a tényen a legjobb, de a leggonoszabb akarattal sem változtathatunk. E súlyos helyzetnek talán a magyar katolikus költő, Pilinszky János adta a legpontosabb nevet, amikor „botránynak” nevezte; s ezen nyilvánvalóan azt értette, hogy Auschwitz a keresztény kultúrkörben esett meg, s így a metafizikai szellem számára kiheverhetetlen.
|
|
|
Hegedűs Zsolt: Kertész Imre Nobel-díja,
2002
Magyar Elektronikus Könyvtár |
| Neumann Kht. | Color Plus Multimedia | Ismertető | Impresszum | © Copyright | Főoldal |