A július régi római neve „Quintilis” volt, miután náluk az esztendő márciussal kezdődött, s így a július az „ötödik” (quintus) hónap volt. Amikor azonban Julius Caesar Krisztus előtt 45-ben végrehajtotta a naptárreformot, akkor az ő tiszteletére, miután ő ebben a hónapban született, róla nevezték el ezt a hónapot.

Nyárban e hely a tiszaréti határ egyik legkellemesbike vala. Az óriási nyárfa messze elterjedő árnyéka alatt egy kis pázsitos hely terült el, melynek füve, a nap sugaraitól megőrizve, mindig szépen zöldelt, ha a júliusi forróság az egész határt már kopárrá égette is. E helyet három oldalról sűrű bokrok s néhány alacsonyabb fa, a negyedikről a Tisza nyugodt tükre környezé, melyre a nagy fának egyes ágai kinyúltak. Tengelyi sok órát töltött e fa alatt barátjával, ki ily alkalommal nem egyszer mondá, hogy szebb helyet a Tisza mentében csakugyan nem találhatni, s hogy ha a Török-domb nem lenne is, e fa maga Tiszarétet már a kellemes lakhelyek sorába állítaná.

Szeretett volna világot látni. Mindenekelőtt a tengert szerette volna látni. Erről képzelődött már az elemi iskolában, amikor először pillantotta meg a falitérképen azt a sima, végtelen kékséget. Így – hősi elhatározással – föltette, hogyha törik-szakad, Olaszországba utazik, egyedül.

Egy fakó, izgatott júliusi napon indult. Hajnali három órakor már talpon volt az egész ház. Lehozták a padlásról csámpás, ütött-kopott utazókosarát, s a zárát próbálták kijavítani, sikertelenül. Mosolyogva, elszoruló szívvel vett búcsút. Nem hitte, hogy még visszakerül ide. A pesti személyvonathoz mindenki kikísérte. Zsebkendőjüket lengették utána. Édesanyja arcát elfordította és sírt.

A Marcal partján hanyatt feküdtek a lányok. Szemüket lehunyták, és nagy, hűvös vizekre gondoltak, melyekben kék szárnyú, lapos halak surrannak hangtalanul. A homok égette a hátukat, és egy kicsit a combjukat is.

Hárman voltak. A testük barnára sült, a homlokuk és hasuk csillogott a fényben.

A legfiatalabb, sovány testű kislány sokat forgolódott. Néha széttárta a karját, s bágyadtan megpihent, mintha a napot akarná magához fogadni. A sovány kislányt Nemeskének szólították a többiek, s kicsit anyáskodtak felette, mert fiatalabb volt náluk.

Nemeske az oldalára fordult, s belebámult a vízbe. A folyónak alig volt sodra. Szitakötők ittak a széléből.

Ötven órája, hogy Kelet és Dél felé megyek ezen a hajón. Óránkat tegnap és ma éjszaka előre kellett igazítanunk 30-30 perccel, s két nap óta folyton erősödő nap és a ragyogóbb hold, a kékebb ég, az élő tenger és a megnőtt csillagok között megyünk a nyárból a még nagyobb nyárba. Egyelőre azonban csak kellemességei vannak a nyárnak, s a várt nagy melegnek, legalább födött helyen, nyoma sincs, úgy lehűti a levegőt az öt fedélzeten mindenütt a szél, amit az ég küld, vagy amit negyvenöt kilométeres gyorsasággal megállás nélkül szaladó hajónk, a Földközi-tengernek leggyorsabb hajója csap. A modern szalonok és éttermek minden ajtaja és ablaka tárva-nyitva áll, és a mennyezetről forgatható szellőztetőapparátusokból gépek ereje préseli, lövi ránk az enyhe tavaszt. Igen, tavasz ez a július – nemesített, tökéletesebbé vált tavaszban, testet-lelket pihentető, renyhe és gazdag tavaszban, a technikai kényelem és a természeti szépség versengő luxusában úszunk a lenyugvó naptól a telehold később ébredő tájai felé.

Két óra múlva fel fog kelni a hold a másik ősi és szelídebb istene a tengernek, délkelet felől, ebben a tavaszi éjszakában, és megvilágítja a kíváncsi utazó útját a holnap felé. Alexandria felé, Afrika felé, Kairó, a sivatag és az ötezer éves piramisok felé, abban a felhőtlen országban, ahol már rég megvolt az első idei aratás, és ilyenkor, július elején már megérett a szőlő.

Ezek a halott romok itt öt-hatszázévesek.

Ez az élő rét egy-nyári, két-nyári, legfeljebb egy-két-nyári.

Amikor hajdanában éltek még e romok: erőd-templom voltak, zömök kerítés-bástya és kisded lelkész-lak.

A vaskos falak között öröm, gyász, hála, szorongás, szenvedély kavargott, izzott, hujjázott, fuldokolt.

Lőrések hunyorognak a július-délutáni nap-özön kíméletlenségében, a szentegyház piros-vörös téglái-kövei között. Katonák is tanyáztak itt valamikor vagy civil fegyverforgatók. Védekeztek és védelmeztek, s nyilván ettek-ittak, köpködtek, káromkodtak, sőt szeretkeztek is, ha éppen úgy adódott.

A templom-hajó viharvert gálya a rét-tenger horizont-emelkedőjén. Viszi a gálya, viszik a romok süket konoksággal a halott maradandóságot. Viszi a maradandóság, viszi az időben süket konoksággal a halott romokat.

A július-délutáni nap-özön éles vonalakat vág földre, falra, más-más szinárnyalatú és töménységű árnyékbolyhokat gyűjt a zugokba.

A megzúzott román-gót formák elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, amit az emberi szellemtől és kéztől kaptak. S mindegyre unszolják a fantáziát, hogy egészítse ki őket.

A nyár az lágy buggyanás a homokon.

Tükröt sütnek a gangokon, teknősbékát, fújtat és ciceg a júliusi nap a bő olajban. Zsíros zászlóban ácsorog a nyár, lobogtatja, nyeli. Csíkokat húz a szerves, telt szemét. A szomjas, verébmedence fényben gyéren lóg a petúniák vendéghaja, zöld akasztójukon a kék, piros, lila foszladék. Ládák és szárazak. „Paradicsomkórház”, ezt hallom többször is egymás után, holott suttognak, szinte összeakad a szemüvegük a függőfolyosón. Társalognak a petúniák. Orvostól jönnek, hentestől, piacról. Annak a rendje.

Mert azért, Husika, hát az a kórház, hát az magában véve is egy paradicsom volt, egy boldog piknik, hol szökőkútban játszódtak a derék főorvosok, és madártej volt minden meg sodó, hát egy fürdőkórház milyen legyen, egy valóságos Klinika, Dráváné, s hogy villanyos tolókocsival folyott a szép közlekedés, egy Hospital Paradiso, azért az mégis valami, nem esztéká. Hajdan, mondják a petúniák, s legyintenek. Ropog szatyraik apró kereke a műkövön.

Az bizony, paradicsomkórház, az a nyár.

Hogy tehát mi is a nyár, de így, ilyen banálisan, hogy mi a nyár?, azt fogalmazgatom. S becsukom hozzá a szememet hétfő délelőtt a Szív utcában. Talán nem is teknősbéka, hanem akciós zsírszalonna, azok a bolyhos, nyurga táblák, sertésjegek a nyári délelőttben, s végül mind szőkére sül, selyemcukor és kösöntyű, és olvad el a nyelven magától, nem szíjas, nem gumis, paradicsommal, Dráváné, jó kis paprikával.

Benn a szobában csönd volt, folytatta édesanyja, csak a legyek zúgtak, szerettek volna kijutni valahogy az elfüggönyözött homályból a világosságra, a napra. Csak a legyekről vettem tudomást, csak őket hallgattam, meg a muralovak behallatszó lépteit, ahogy szállítják a magtárba, oda néhány házzal arrébb a búzát. Hozzák, vontatják utánam a végtelen tüzet! Pillanatok kérdése csak, hogy a magtár szürke épülete is lángra kapjon. Szólni kellene a tűzoltóknak, a palacsintás Gyurának bár, aki állandóan ott lebzsel a tűzoltók körül, és aki tűzoltócsákóval a fején néha Margarétánál is megfordul, szólni kellene, hogy az összes égő arany ide folyik, el fogja hamvasztani az egész várost. Éreztem, már szobánk falát is körülölelte, átömlött padlásunkra, az egérlyukakon befolyt az ágyam alá. Nagyon nehezen születtél. Vigyáznom kellett volna, ne épp júliusra hagyjalak. Ha szorít a fagy, ha künn esik a puha hó, könnyebb a szülés. Orbán előtt, a hó végtelen fehér lapján feltűnt egy mozgó fekete pont: hermelin!

Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond. Ezt már mondta egyszer, amikor fölfelé jöttünk a rossz kis lépcsőkön. Feleltem is rá valamit, szuszogva. „Hm? Hm...” – ilyesmit. Félórával ezelőtt pedig lent, a medence szélén azt mondta, hogy kutya meleg van.

– Baromi – feleltem. Vagy talán: – Az a jó – már nem tudom pontosan, hogy mit. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyi beszélnivalója lesz ma, noha már rég nem találkoztunk. Azazhogy gondoltam. Mindegy: tény az, hogy rendesen válaszolgattam neki.

Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon, ezerkilencszázötvenhétben. Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze. Egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most. Fürdőnadrágos öregek, fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a zuhanyozóknál. Csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt. Mintha szinte a szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági udvariassággal. Ezért csodálkoztam, amikor Szeredy hirtelen goromba lett.

A júliusi kánikula a legkomiszabb, mert épp az ember feje tetejére süt a nap.

– Ettől meg lehet vadulni – hörögte a törzsőrmester. – Hát nem?

Parancsnokunk – Gábor hadnagy – közömbösen kérdezte vissza:

– Rosszul bírod a meleget?

– A fenébe is, túlságosan ki vagyok párnázva hozzá! – Farsang törzsőrmester öreg és kövér arca bíborosan ragyogott. Pedig árnyék hűvösében álltak, egy magányos famatuzsálem alatt; a vénségtől földig ereszkedő ágkarjaival a tölgy mintha le akarna dőlni, a saját árnyékába.

Remegő hőségben folyt az aknászkiképzés. Gyakorlóterünket – a volt grófi kastély parkját – mohos kőfal kerítette körbe. A nyárfaligeten túl látszott a kastély is, a műszaki tanfolyamra vezényelt aknászok laktanyája.

Törökülésben kókadoztunk a gyepen, fásultan bámulva magunk elé. Pedig nagy nap volt! Tanfolyamunk vége felé járt, így hát kivételesen nem gyakorlótöltettel, de valódi robbanóanyaggal spékelték meg a harckocsiaknát, és fel is robbantják majd, hadd lássuk, mekkora lyukat vág.