Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös, az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.

Egy vagy legfeljebb másfél évvel »Az arany ember« megalkotása előtt egy özvegy úriasszony, L... né kereste fel Jókait Stáció utcai házában és mint volt honvédezredes özvegye fölkérte, hogy vállalja el gyermekei fölött a gyámságot. Többször megfordult ott ebben az ügyben. Jókainé megtudta, ellenezte és megígértette férjével, hogy semmi esetre se fogadja el a gyámi tisztet. Jókai megígérte, hanem úgy látszik, később mégsem tudott ellentállni az özvegy rábeszéléseinek, elvállalta, de a felesége előtt most már titokban tartotta, s hogy az asszony ne járhasson hozzá, ő kereste azt fel lakásán, hol két gyermekével, fiával és szép szőke leányával, a 18 éves Ottiliával, szűkös anyagi viszonyok között élt.

A gyámatya látogatásai egyre sűrűbbek lettek s a viszony közte és a bájos L. Ottilia kisasszony közt egyre bizalmasabb, melegebb színt öltött, míg végre kölcsönös szerelemmé nőtte ki magát. Az anya gyorsan, váratlanul meghalt s a két gyermek gondja most már a Jókai nyakába szakadt. Ehhez járult még az Ottilia betegsége, ki a tüdővészesek szomorú osztályához tartozott.

A költő a bekövetkező nyáron egy balatonfüredi villában helyezte el beteg gyámleányát egy nénje felügyelete alatt s napjainak szabad részét a bájos leányka oldalánál tölté, oda álmodva magát vele a Senki szigetére. A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, termetben, arcban »Az arany embere« Noemijának. Amiről nappal beszéltek, amit éreztek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte »Az arany ember«-be. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokban.

Hanem hát a füredi pletyka útján fülébe jutott Jókainénak is valami, de nem sok, a dologról, Jókai mégis okosabbnak látta Arácsra küldeni a leányt, ahol nincs gonosz, fürkésző szemek előtt, s könnyen meg lehet látogatni.

A sorvadó leány később Meránba, a tüdőbetegek utolsó állomására került. Ott egy tanítónénál volt elhelyezve ápolásra, ahol a szegény kis Noemi meg is halt. A tanítóné, a haldokló ágyán kijelentett akaratához képest, egy csomagban visszaküldte Jókainak a tőle származó emléktárgyakat és lángoló hévvel írt német szerelmes leveleit. A meráni csomagot, nem lévén otthon Jókai, a felesége bontotta fel s látván a kétségbevonhatatlan bizonyítékokat, sokáig volt nehéz, keserű szívvel eltévelyedett Mórica irányában. Okunk van egyébiránt hinni, a levelek tartalmát se hagyva figyelmen kívül, hogy ez a viszony is inkább volt plátói. És bár a hajfürt, melyet Ottilia az aranymedalionnal együtt visszaküldetett, már egyik legutolsó fürtje lehetett a költőnek; az izzón lobogó szenvedély veszedelmesen hasonlít a legelső szerelmekhez.

A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha egyenesen keresztülvághatnak ezen a veszélyes helyen, azon túl menedék várja őket. Senki sem tudhatja, minő menedék, de ők érzik azt jól. És azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.

A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztást enged láttatni, a láthatár kitűnik ismét távol falvak tornyaival. Biztató látvány. Nehány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbeccsel, üdvös ijedelmet idéz elő a farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy egyszerre három-négy kap a felköszöntésbül. S ez a megtorpanás időt enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, amin túl ismét a tisztás következik, s az már az ő javukra lesz.

Hanem amint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl helyéből, s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán anélkül, hogy valamit szólna a hátul ülőkhöz, elkiáltotta magát: „Szent Pál, segíts!” - s kiugrott a vasokból, és odahajította a gyeplűt a lovak közé.

Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban kettétörve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain: A három mén vágtatott kormányzatlanul odább.

Iktassunk ide egy beszélynek beillő részt. „A szerelmesek felébrednek” – címe ez lehetne; vagy még rövidebben: „A költő felébred”. A történet hiteles. Minden mozzanata megtalálható a Koszorú 1884. évfolyamában, a 158. oldalon. Nagy György jegyezte föl Bathó Ignác jászladányi főjegyző szavai után, aki ebben az időben váratlan rokoni látogatást tett – Júlia és Bathóné unokatestvérek voltak – a költő pesti otthonában. Nem a háromszobás, Dohány utcai lakásban. A költő Jókaival is összekülönbözött, először Móric nagy szerelme, Laborfalvy Róza miatt, aki ugyan kitűnő színésznő, de gróffal volt viszonya, s így nem való egy ifjú demokratához… Jókai elköltözött a közös lakásból. Akkor még csak a barátság bomlott föl. Az elvközösség a Vörösmarty-ügy kapcsán bomlott fel; Jókai megindult a józan belátás útján, amelyen többé soha meg sem állt.

Végignéztem a képernyőn a Mire megvénülünk-et. Nem volt ez különösebben eredeti cselekedet tőlem; egy ország nézte végig a legújabb Jókai-adaptációt. Azt a következtetést vontam le belőle – megint nem túl eredetien –, hogy ez a feldolgozás is hordozza Jókai filmjeinek általános jegyeit, némileg kisarkítva. Azonkívül úgy éreztem, hogy a mi drága Jókai Móricunk még mindig búbánatos lehet odaát, az elíziumi mezőkön, mert nem és nem vagyunk képesek eléggé használni, amit ránk hagyott. Pedig mintha állandóan előre dolgozott volna, és éppen nekünk; az eljövendő filmművészet, a televízió számára végeláthatatlan szövegkönyveket készítve, hogy soha ki ne fogyjunk a tündöklő kalandregényből, az örökké folytatásos romantikából.

Maradjunk a mindennapi kenyérnél. Kívánjunk magunknak jól, nagy tempóval, izgalmasan megcsinált Jókai-filmeket. Minél többet.

Ahol a kultúrában messzebb tartanak a mosdószappan használatánál, mámoros örömünnep lett volna egy Jókai Mór házassága. Egy napra elmúlott volna a hétköznapiasság. Poéták és bölcsek hazája lett volna a Jókai országa, mint Sirász a legtartalmasabb magyar versíró, Csokonai Vitéz Mihály versében.

Megszólaltak ám nálunk is a poéták és a bölcsek. Micsoda poéták és micsoda bölcsek! Egész Budapest s a képére formálódó ország megköpdöste és köpdöste, dobálta, szívén szurkálta a szent öreg embert. És ha Jókai Mór adott ennek az országnak egy világot érő tündérkertet, hát mi meg tudtuk ám érte jutalmazni. A Jókai házassága termett egy olyan könyvtárra való piszkot, mint amilyen könyvtár a Jókai tündérkertje, kiírott poéta lelke…

[…]

Voltaképpen pedig csak most érkezhettem el a mondanivalóimhoz. Nagyon összefoglalom. A Jókai-pár vagy Jókainé jövetelénél országra szóló tüntetést csináljon Nagyvárad. Minden szeretetünk, rajongásunk és – elkeseredésünk egyesüljön egy impozáns, nagy hullámú ünnepben, mely elfojtsa teljesen a hitvány obskurusok aljas lármáját. Hangos, nagy tüntetésben egyesüljünk, melynek melegségét, bensőségét teljes erejében érezzék meg a szent öreg ember s az ő Seherezádéja, ki áldott legyen, hogy ifjúvá és boldoggá tette a mi nagy öregünket!… Várjuk, nagy ünneplő kedvel a királyt és királynét, kikről tündérmesék fognak majd tündérien zengni sok száz esztendő múlva is…

Másnap reggel, márc. 15-én, Petőfi, Vasvári, Jókai, Sükei, az elmaradhatlan Oroszhegyi alig néhányad magukkal megindulnak a Fillingerből és mennek a Hatvani utcán végig, az Orvos egyetem udvarára. A Fillinger ajtajánál találkoztam szembe velük, s anélkül hogy tudnám, mi a program, hozzájuk csatlakoztam. Az utcán „Éljen a szabadság!” kiáltások mintegy megkétszerezték számunkat.

Az Orvosi egyetem egyik tantermébe léptünk, ahol éppen magyarázott a tanár. Néhány tüzes szó a vezetők részéről, és a növendékek fölugráltak székeikről, a tanár intése dacára, és az egész növendéksereg az udvarra tódult.

Itten Petőfi fölállt egy székre és elszavalta a „talpra magyar”-t. Lelkes éljenzés, az esküszünk szó követte a végsorokat.

Utána Jókai lépett föl és fölolvasta „Mit kíván a magyar nemzet?” cím alatt a 12 pontot.

Hasonló lelkes éljenzés, kiáltozás.

Innen a Jogi egyetembe vonult a csapat, már akkor több ezer főre növekedve.

Az összes jogászság lejött az Egyetem térre, ahol Petőfi, Jókai ismételték az előbbi szavalást, s ahol Vidacs János rögtönzött kész beszéddel villanyozta föl az ifjúságot.

Következett a Landerer és Heckenast-féle nyomda előtti jelenet, a Hatvani utcai azon háza előtt, ahol most a Kammon kávéház van.

Petőfi verse és a 12 pont itt, cenzúra nélkül, rögtön ki lett szedve, nyomva, mialatt az utcán izgató szónoklatok tartattak számosak által. A nyomtatványok aztán szétosztattak.

Délután már az egész város izgalomban és talpon volt.

Esni kezdett, mégpedig jó szaporán. A Városház tere telicsődült esernyős tömeggel s itt a hatóság termébe rohant szóvivők s a roppant népség kiáltozása folytán a tanács is magáévá tette és az erkélyről proklamálta a 12 pontot.

Az eső folyvást szakadt.

De a tömeg esernyősen fölment Buda várába, kiszabadította Táncsicsot és diadallal hozta át Pestre.

Katonaság, valami őrjárat, egyszer vonult ki a nyilvános utcából, föl a Váci utcának, és ekkor észrevehető tolulás támadt a Városház tér ama sarkán. De még csak egy gyereket se nyomtak agyon.

Legkisebb baj se történt. Az egészet elnevezők tréfásan paraplé-forradalomnak, és nagy volt az öröm, hogy „vér” nélkül ment végbe.

Nem gondolók, hogy később olyan nagy lesz a puffanása.

Nyelvének gazdagsága még talán az Arany Jánosén is túltesz, mert Arany gonddal kereste a szavakat, mint az ötvös nagy körültekintéssel nyúlt be kincses ládájába, hogy a gyöngy mellé színre, tűzre, nagyságra, gömbölyűségre a legalkalmasabb gyöngyöt fűzze. Jókai rögtön megtalálja az igazi szót és kifejezést. Stílusa egyszerű, világos és hangulatos, bár a germanizmusoktól nem mentes; gondolatmenete kristálytiszta és egészséges, nincsenek homályos helyei: amit gondolt és érzett, azt kell gondolnia és éreznie az olvasónak is. Dialógjai jellemzők, epigrammatikusak és mégis természetesek amellett. Tömörebb írót alig ösmerünk a világirodalomban s ha ebben vét is, az csak olyan hiba, mint ha a lóherének négy levele nő - mikor három is elég volna.

Ami azonban páratlan a világon, az írónk örök ifjúsága, a nyár eleje.

Az idő közönségesen megteszi változásait az írókon is. Ahogy cseresznye vagy szamóca terem tavasszal, barack a hév nyár közepén, szőlőgerezd az ősz végével, éppúgy jönnek az írók termékei: versek a fiatal korban, szerelmes regények, azután bölcselkedő dolgok az élet végén; Jókai marad örökre az, aki volt, piros szamócát hoz nekünk örökké.

Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (Dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (Nyugat), a természetközelség és érzékenység (Észak), a szabadságvágy (Kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély), ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik. Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.

[…]

Az egység gondolata azonban nem vált hagyománnyá. Zsigmond lényében Nyugat, Mátyáséban Erdély túl súlyos volt ahhoz, hogy az egyensúly megvalósulhasson, ami pedig a 16. századtól következett, az éppen a géniuszok széthullásának eredménye és következménye volt. Az egységet csak a 18. század második felében, nem politikai, hanem szellemi síkon az irodalom akarta megvalósítani. A nyugatos testőrírók, a németesek, a délnyugati deákosok, a keleti jellegű alföldiek, végül az erdélyiek mint iskolák jelentkeztek, anélkül, hogy a találkozás szükségességét felismerték volna. És az egység nem is valósult meg később sem, egyedül Jókai műveiben. Jókai az egyetlen író, aki az ország minden helyén egyaránt odahaza van, otthon úgy, ahogy az ember csak otthon lehet, meghitten és oldottan, meleg pillantással. Az embereket és dolgokat úgy nézi, hogy azok hozzá tartoznak és ő hozzájuk tartozik. Erdélyi leírásai éppen olyan géniusztájak, mint a felvidékiek vagy az alföldiek vagy a nyugatiak. Éppen olyanok, mint a városok és a falvak és a tanyák. Jókai számára Pozsony éppen olyan otthon, mint Brassó vagy Lőcse, Komárom vagy Pest. Minden ábrázolásában azonnal felismerhető, hogy az ember, akiről beszél, keleti vagy északi vagy erdélyi, anélkül hogy elmondta volna, honnan jött, a Szepességből vagy a Csallóközből vagy Székelyföldről. Aki előtte vagy utána tájról vagy emberről, szokásról vagy eseményről beszélt, regionális volt és maradt, csaknem néprajzi egzotikum, egyetlen, vagy legfeljebb két géniuszról beszélt, mint Kisfaludy Károly vagy Jósika, Kemény vagy Mikszáth, Vas Gereben, Gárdonyi, Tömörkény, Eötvös Károly, a költőkről és a drámaírókról nem is szólva.