Hónapneveink latin eredetűek. Római hagyomány szerint a hónapoknak – márciustól
decemberig – a városalapító Romulus király adott volna első ízben nevet. Ez az
első római naptár valójában empirikus parasztkalendárium lehetett, amely csak a
mezei munkák szempontjából számba vehető 10 hónapot vette figyelembe. A
fennmaradó téli holt időt – a földművelés planetáris urának, Szaturnusznak a
hatalma alá eső Bak és Vízöntő havát – az i.e. 700 körüli naptárreform idején
iktatták be az új 12 hónapos holdnaptárba Ianuarius és Februarius néven.
Ianuarius hónap névadója Ianus, a kezdet és a vég istene volt, neki
tulajdonítható, hogy a korábbi márciusi, majd szeptemberi évkezdés helyett a
rómaiak utóbb január 1-jén kezdték az évet.
Az év első hónapját a csillagászati év megfelelő hónapneve után régente Vízöntő
havának is nevezték. A csillagászati hónapok a napév fordulópontjaihoz igazodva
a naptári hónapok utolsó dekádjában kezdődnek: a tulajdonképpeni Vízöntő hava
január 21-én vagy 22-én. A régi időszámítás természetesen az évkezdetet is
csillagászati fordulóponthoz, esetünkben a téli napfordulóhoz igazította.
Ami mármost a január szó eredetét illeti, tudnunk kell, hogy az óitáliaiaknak
volt egy pásztor-királyuk, akit Zan néven tiszteltek. Ezt a latin nyelv későbbi
alakulása éppúgy Janná formálta át, mint ahogy az ugyancsak Z-vel kezdődő Zeus paterből idővel a latinban Juppiter lett. Ezt a Zan
vagy Jan királyt a mitológia ősi törvénye szerint a későbbi korok istenné
avatták át, s kettős fejjel — egy szakállassal és egy szakálltalannal —
ábrázolták, amelyek tarkójukkal illettek egymáshoz. Ez a kettős fej (a biceps) a
Napot és a Holdat, a nappalt és az éjjelt, illetve a kettő egyesülését kívánta
ábrázolni. Később a szakálltalan fej is szakállassá vált, s most már úgy
magyarázták, hogy Jan isten-király voltaképpen őrszem, amely előre is, hátra is
figyel, éjjel-nappal őrzi a házak ki- és bejáratát. Minélfogva a kapukat most
már „janua”-nak, Jan isten hajlékának tisztelik.
Álomban (fotó: Káldos János)
Január
Népi mondóka
Pálnak fordulása
Fél tél elmúlása
Piroska napján a fagy
Negyven napig el nem hagy.
Ha fénylik a Vince,
Megtelik a pince.
A ködös január
Nedves tavasszal jár.
Földi János: Januarius, az Égi jegy szerént Vizöntő Hava
A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés? Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az egyházi év következő hónapja, mely ugyancsak a karácsonyi ünnepkörhöz tartozik: Január (Vízöntő hava). „Januáriusnak hívták… a régi rómaiak… Jánosról, aki volt Itáliának első királya,… s mivel a nap is e tájban tér meg az égnek abroncsán, és hosszabbodik, s a világosság nevelkedik, a setétseg pedig kisebbedik… A keresztyének Boldogasszony havának nevezték, mert a pogányoknál
ez a hónap volt szentelve Juno istenasszonynak, akit ők tartottak a házasság vagy lakodalmazás patrónájának… A keresztyének inkább akarták, hogy Juno helyett a boldogságos Szűz forogjon emlékezetben… A pogányoknak innepeiket lassan–lassan a keresztyének ünnepeikké kellett változtatni,… keresztyéni módra és jó végre.”
A január 1-i évkezdés és a hozzá fűződő szokások népszerűségének magyarázata az lehet, hogy néhány igen jelentős régi római ünnep időpontja közelébe esett, s ezeknek szokásait néhány évszázad alatt magába olvasztotta; másrészt az egyre inkább tért hódító keleti solaris kultuszok – különösen a Mithras-kultusz – ünnepei között elsőrendű helyet foglalt el a
születő új nap, vagyis a téli napforduló ünnepe. (Lényegében tehát a télközépi évkezdés a soláris időszámítás győzelmét is jelentette a régebbi időszámítás felett.)
A római ünnep fejlődéséről eléggé részletesen tájékoztatnak a kortársak. A január 1-i évkezdő nap szokásai kezdetben eléggé korlátozottak voltak. A konzulok hivatalba lépésükkor fehér bikát áldoztak; rabszolgákat szabadítottak fel, s a szenátus megtartotta első ülését. – Ovidius is említ néhány jellemző mozzanatot: jókívánságok hangzanak el, a házakat
zöld ágakkal díszítik, ajándékokat küldözgetnek egymásnak, jósolnak a következő évre.
A IV. században az ünnepi periódus már óriásira nőtt, s más római ünnepek, különösen két igen népszerű régi ünnep, a Saturnaliák és Compitaliák jellemző vonásait is magába olvasztotta. Fontos forrásaink közé tartozik Libániosz rhétor leírása az ünnepről: az év utolsó estéjén mindenki ünnepi köntöst ölt s ajándékokat készít. Lakomához terítve az asztal a
gazdagoknál, de a szegények is igyekeznek jobban étkezni, mint más napokon. Senki sem fekszik le az éjjel, tánc és tréfák közepette vonulnak végig a városon, lármáznak, kopognak a kapukon. Hajnalban babérágakkal díszítik fel a kapukat. Mindenki ajándékokat osztogat, a tanítók is megkapják fizetésüket – jegyzi meg Libániosz. Így múlik el az ünnep első napja.