Szeptemberben nyit az iskola. Van-e szebb a kezdet szépségénél? Mikor a sportpálya salakján a futók lekuporodnak a startvonalra, s vékonyka füstöt eresztve eldördül az indítópisztoly? Szabad a pálya, s ismeretlen!

Sose fogom elfelejteni az új könyvek, az új tanárok, az új tantárgyak keltette bizonytalan izgalmat. Iskolaév kezdetén csaknem mindig verőfényes volt az idő, afféle „megbízható” szeptemberi ragyogás fogadott.

Minden érkező gyerek jelentett valami meglepetést. Volt, aki egyetlen nyáron fejjel magasabbra nőtt, volt, aki szerecsenfeketére barnult, s volt, akin éppen az volt a meglepő, hogy semmit se változott. De valami újat mindenki hozott magával: nyári emlékeket, s a viszontlátás örömét.

Szeptember elseje, hat óra. Némi tanácskozás után beengednek a gyárba. Jó órát mászkálok az emeletek között, míg kiderül, hogy a többi elsős harmadikán jön be először. De ha már itt vagy, mondják, ne menj haza.

Bevisznek egy műhelybe, ahol műszereket bütykölnek. Rám mosolyognak, mondják, nézelődjem. Nézelődöm, időnként rám mosolyognak. Aztán jön egy idősebb, kék köpenyes férfi.

– Ha már itt vagy, ne ácsorogj – mondja, lehajol, felvesz a padlóról egy ökölnagyságú, rozsdás vastömböt. – Tudod, mi ez rajta?

– Rozsda.

– Nem fiam, ezt az iparban revének hívják. Na, akkor fogd be a satuba, ezt fogod reszelni.

– Mit reszeljek belőle?

– Reszeld, fiam, amíg elfogy, utána kapsz egy másikat.

…és itt az ősz. 1 nap meg 1 éjszaka meg még 1 nap esett szakadatlanul, és ráismertem benne az őszre, arról az illatról, amely egyszerre mindenből felém áradt: a nedves aszfaltból, szögletes orrú cipőmből meg a levélpapíromból is: az iskolakezdés illatából. Amely általában október elején kezd terjedni, mikor már túl hosszúnak érezzük a szünidőt, s a meghitt kedves szokások, amelyekbe oly hamar beleuntunk, mégiscsak megint hiányozni kezdenek.

Hatodik. A deák estve tanulja meg leckéjét s megtapasztalja a hasznát, hogy azt reggel jobban elméjében tartja, mert a malomkő is azt őrli, amit a garatra fölvetnek; ha rozsot, rozsot őröl; ha tengerit, tengerit; ha búzát, azont őrli: nemkülönben éjjeli álmában az elme gyakorolni szokta magában azt, amiről estve gondolkodtunk, s nagyon segéti a tudományok jövedelmét.

Hetedik. A deák, mint a fészekből költ kis madár az anyja éneklésére, úgy ő a tanító szavaira ébren vigyázzon, és azokat magában gyakorolja, amiket iskolában hallott. Rhetorok, poéták, elégedjenek meg kevés, de próbált s nevezetes auctorok olvasásával. A gyomornak is nem egészséges a sok étel. Könyvekben ha mi emlékezetre s haszonra való dolgokra akadnak, és ékes stílusra, jegyzésbe vegyék, nem úgy, hogy árkusokat béfirkáljanak, hanem sommás rövid jegyzéssel. A tudományokból annyit tud az ember, amennyire reá emlékezik: a szép virágzó emlékezetet múzsák méhének nevezték a bölcsek, azt mindennapi gyakorlással, mint a kertet tisztogatással, tartani köll.

Az első őszön, amelyet mint műkedvelő tanár töltöttem az alföldi városban (mely emlékezetemben azóta egy felnőtt korban szerzett szülőföld helyét foglalta el), az ottani tanulóotthon bennlakói megkértek, nem tanítanám-e őket külön is – valamire. Ezeket a fiúkat annak idején a tanyák legértelmesebb gyerekeiből válogatták össze, a helyi értelmiség által összehozott pengőkön nevelték, s nagyobb részük – nyolc-kilenc diák – ebben az évben állt érettségi előtt. Én azt ajánltam nekik (1945 novemberét írtuk), hogy tanuljunk oroszul; nem beszélni, mert azt én sem tudok, de olvasni legalább. Ők akkor még nem látták be, hogy ebből az egzotikusnak számító nyelvből hasznuk lehet, s azt kérték, tanítsam inkább franciára őket. Ennek a kívánságnak valószínűleg az volt az oka, hogy a leánygimnázium megfelelő osztálya, mellyel az épület- s tanárhiány miatt összecsapva tanították őket, második nyelvként a franciát tanulta, s tőlük kívánták meg a kényes, nazalizáló mondatokat.

Dóczi Gedeon intézete irgalmat nem ismerő módon szigorú volt, esztelenül sokat követelt, s nem eredmény nélkül: a falai közül kikerültekből senki sem szorult pszichiáterre, egy profi igásló tárgyilagos beletörődésével vette tudomásul, az iskolájuknak egy egyházi és egy világi jelmondata van: Egyedül Istené a dicsőség, ezt a nagytiszteletű urak közölték, a világi jelmondatot mindenki: Az élet nem majális, s azért tanultak meg imádkozni, mert életük fordulópontjain gyakran azt érzik majd, ami velük történik, emberi ésszel nem követhető, földi segítséggel ki nem védhető. „Ez itt a Dóczi – mondta szelíden Péterffy tanár úr, aki a legnyájasabb modorral a legelképesztőbb mennyiségű leckét adta fel – ebben a szokásában nem különbözött kollégáitól –, ezt eleinte megszokni, aztán bírni és vállalni kell.” Aki megszokta és vállalta, aki a kezdeti időkben nem roskadt össze a követelményektől, eleinte csak elbírta, később már követelte az Intézet mélytengeri atmoszférájú nyomását, ma mind Kossuth-díjas, állami díjas, intézményvezető professzor, magas kitüntetések viselője. „

Kisiskolás koromban olyan titokzatos őszök voltak. Titokteljes illattal kezdődött még szeptemberben. Sőt még előbb, iskolakezdés előtt, az utolsó nyári héten egyszer csak minden megmagyarázhatatlanul, édesen szomorúvá érezkedett bennem. Emlékszem, hogy ez többször így volt, s egyre világosabban tájékozódtam illathoz hasonló, a légben szálló és láthatatlan áramlataiban. Igen, mert az illatoknak nem kis szerep jutott ebben. Ahogy másnak abszolút hallása vagy tökéletes egyensúlyérzéke van, én úgy vagyok az illatokkal. Mivel szerintem az illatoknak is vannak emlékei, évtizedek múltán is elhullt részletek, elhomályosult, jelentéktelen esték és emléktöredékek pontos felidézője egy váratlanul utamba kerülő illat. És mikor tíz-tizenkét éves voltam, úgy emlékszem, mindez már felismeréssé vált. Szeptember hatodika délutánját, történetesen borús volt, olyan megértő bólogatással fogadtam, mint a zeneértő, aki ha kell, előre eldúdolja a következő akkordot: pa-pam-pam, most jön az a délután öt és hat között az utcákat enyhén betöltő kerti füstszag; ha pedig napos volt, akkor az a Kristófék padlása-illatú hiába-piros-azért-inkább-kék naplemente következik, s a füstszag csak szürkület után van soron.