Édes Fiam-Uram!

[...]

De az halállal mindnyájan tartozván, és beteges állapotomhoz képest én is arrúl gondolkodván, – ha életemet nem reménlhetem is sokáig: de halálomat édes hazámban, és édes atyáim koporsójában való eltemettetésemet kívánnám. Minél hamarébb vagy legalább kegyelmedhez közelebb menetelemben kegyelmed lehet azért édes Fiam-Uram mind ez török s mind az francia udvarnál főbb és hathatósabb eszköz, kiért – Isten életemet megtartván – én is atyja helyett való atyja és szolgálni kívánó jóakarója kívánok lenni mind magának, mind kedves maradékinak. Ugyanis emberek, változások alá rekesztettek vagyunk, édes Fiam Uram; kivált az kiyan igyben s fegyver között forog, mint kegyelmed: mikor nagyobb szerencséjét látja – akkor féljen szerencsétlenségtűl, mert az fegyver senkinek nem kedvez! Féljen s őrizkedjék az áróktúl, s tanúljon az én példámon; az német hitinek, gratiájának [kegyének] semmiképpen ne higyjen, de caute [óvatosan] még másoknak is: mert az világ állhatatlan, – addig becsűli, szereti az embert, míg hasznát veheti, etc. Az kik pedig engem elárúltak, vagy megkárosítván, mint hiti-szegtek mentenek el tőlem: ha kegyelmedet megkeresték vagy keresnék is, – hogy hihet nekik?

Olyan nagy harang tán a világon sincs, mint a debreceni öreg harang. Ezt az öreg harangot – büszkesége a debrecenieknek – úgy hívják: Rákóczi. A nagy fejedelem nevéről keresztelték el az öreg harangot.

Az öreg harang nemcsak abban különbözik a többitől, hogy százmázsás testének a meglódításához legalább három emberre van szükség, hanem abban is, hogy csak nagy ünnepen szólal meg. Mikor mély, zúgó szava száll a városon, még a hortobágyi gulyás is meghallja a hangját, és azt mondja magában:

– Rákóczi beszél!

A hagyomány szerint Rákóczi Ferencnek a szava van benne a nagyharang zúgásában. A szabadság fejedelmének hangja száll végig a hortobágyi rónán, ha a harangot meghúzzák. Száll, száll a hang a magyar mezőkön, és az emberek leveszik a kalapjukat, mert Rákóczi Ferenc jut az eszükbe.

Mikor pedig Debrecen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczit megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen, de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas „bimm-bamm” helyett csak egy szomorú, panaszteljes rekedt hangot ád: „dzimm-dzumm!”, mintha ez is csak kísérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek címerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktuszbokrok födik, s ahol még a nevük előfordul nyomtatásban, a cenzor vörös plajbásza egy R… i-t csinál belőle, s akik fennhangon beszélnek még róluk, csak olyan fulladt hangon teszik, mint a harangjuk: „dzimm-dzumm!”

Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.