Az ő legendájuk sem eredeti keresztény lelemény. Az alvó isten vagy hős, akinek ébredésére és visszatértére vár az emberiség, a mitologikus gondolkodás ősrégi teremtménye (l. Ozirisz, Gilgames, Kronosz, Saturnus, a kelta Arthus, az azték Kecálkoatl és a mesék számtalan férfi vagy női „csipkerózsikája”). Ha éppen heten vannak, az a hét bölcs jut az eszünkbe, aki Gilgames városának, Uruknak hét falát emelte. Ez a hét bölcs Indiában a hét risi névre hallgat és a Göncölszekér hét csillagát személyesítette meg, a halhatatlanokat, ahogy az egyiptomiak nevezték őket, mivel sohasem merülnek a látóhatár alá.

A Göncöl számos „jó tulajdonságának” köszönhetően a csillagász mitológusoknak valóságos iránytűje volt. Csillagai sohasem nyugszanak le, a segítségükkel találjuk meg a Sarkcsillagot, az Oroszlán és a Szűz felett helyezkednek el, ami egykor a nyári napforduló égi helyének meghatározásában volt kulcsjelentőségű (hiszen akkor is láthatóak, amikor a Nap a cikkelyükben tartózkodik). A „Hét Risi Vonala” a napfordulói főkör neve volt, s az elnevezés még abból az időből való, amikor a nyári napforduló az Oroszlán csillagképbe esett. És mivel a világot úgy is modellezték a régiek, mintha a Sarkcsillagra akasztott főkörökön függne, akárcsak egy kozmikus méretű csillár (l. asztrolábiumok), a Göncöl, a rajta átfutó képzeletbeli, de a csillagászok számára életbe vágóan fontos vonal miatt a babiloniaktól a Mennyei Kötelék, a görögöktől a Köldökzsinóros (Omphaloessza) nevet kapta. E képzet kezdetlegesebb formája az égi „sarkot”, „köldököt” úgy fogja fel, mint amihez a környező csillagok láthatatlan pórázon, köldökzsinóron vannak kikötve (l. az egyiptomiaknál, türk és finnugor népeknél).