A katolikusok pénteki és nagyböjti étke, a hal, egyike az első keresztény jelképeknek. Tertullianus a vízzel keresztelés szimbólumaként használta, az alámerítetteket „halacskának” (pisciculi), a keresztelőmedencét „halastónak” (piscina) nevezvén. Az őskeresztények a hal görög nevéből (ikhtüsz) a „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó” rövidítést olvasták ki. A hal, amely így magát Krisztust jelképezte, az őskeresztény művészet szinte minden tárgyi emlékén fölbukkan.

Számtalan bibliai történet és krisztusi csodatétel hallal kapcsolatos. Ilyen a cethal gyomrából szabadult Jónás ószövetségi története, mely a föltámadás szimbóluma lett a korai keresztény temetői művészetben. Ilyen Tóbiásé, ilyen a csodálatos halfogás, az ötezer éhező táplálása két hallal és öt kenyérrel, Szent Péternek a hal szájában lelt ezüstpénze. Mindehhez tegyük hozzá, hogy Jézus többször is halászcsónakból szólt a sokasághoz, járt a vízen, lecsendesítette a szél korbácsolta hullámokat. Az első négy apostol, mindenekelőtt Péter, az egyház első feje, foglalkozására nézve halász volt, mielőtt még a „lelkek halásza” lett volna belőle. Hal volt továbbá a halaknak prédikáló Páduai Szent Antal egyik attribútuma, s hal fityeg Szent Zénó veronai püspök pásztorbotjáról.

A keresztény hal-jelképnek fontos csillagászati vonatkozásai vannak. A tavaszpont ugyanis időszámításunk kezdete táján tolódott a Halak (Pisces) csillagképbe. Ez azt jelentette, hogy Jézus Krisztus feltevés szerinti születésétől számítva, több mint kétezer éven át a Halak csillagkép eltűnése jelzi a tavasz közeledtét. Krisztus húsvéti kereszthalála és föltámadása, úgyszintén a Halak eltűnésének idejére esik azóta (a csillagkép eltűnése azt jelenti, hogy a „benne tartózkodó” Nap fénye láthatatlanná teszi). A tavaszpont vándorlása azonban nem lett mindennapos tudásunk része. Halak havának ma is a február 19–20-tól március 20–21-ig tartó hónapot nevezzük. És mivel ennek az időszaknak kétharmada mindig, egésze pedig gyakran a nagyböjtbe esett, eggyel több okkal lett böjtös eledel a hal.