Az életünkben, gondolkodásmódunk alakulásában fontos szerepet játszó személyek nincsenek feltétlenül velünk a maguk személyi valóságában. Gyakran csupán az azonos hullámhossz rezonál a jelet adó és a befogadó személy között. Így voltam én Raoul H. Francéval, a tudóssal és ismeretterjesztővel. Korom voltaképpen lehetővé tette volna, hogy személyesen is ismerhessem, hiszen Budapesten élt azokban az években, amikor magam is a m. kir. Kertészeti Akadémia hallgatója voltam. Mégsem ismertem és ezt a mai napig életem egyik nagy mulasztásának érzem. Könyvei azonban már akkor is ott sorjáztak a könyvespolcomon és mindennapos olvasmányt nyújtottak nekem éppen úgy, mint sok diáktársamnak. És nem csak olvasmányok voltak, hanem vitatémák is éppen úgy, mint Liebig, Humboldt, Darwin vagy éppen a magyar Rapaics Raymund és Herman Ottó írásai. Amilyen népszerű volt Francé a háború előtt, olyan tiltott olvasmánnyá vált, 45 után. A Micsurin és Liszenko nevével jegyzett korban veszedelmes volt akár csak említeni is Francé nevét. Az 1960-ban megjelent Új Magyar Lexikon nyolc sort szentel neki: „Bécsi születésű biológus, természetrajzi író és idealista filozófus, aki egy ideig hazánkban élt. A talaj élőlényeit elsőként foglalta edafon néven életközösségbe (sic!). 1920-ban Németországba költözött, ahol számos népszerű növénytani munkát írt. Később természetbölcseleti műveiben a neolamarkizmus hirdetője volt.”

Forrás: Bálint gazda honlapja