Az állatmaradványok feldolgozását fel kellett osztani az egyes állatrendek csontvázának ismerői között. Az emlősmaradványokat Kormos Tivadar és Éhik Gyula, a madármaradványokat e könyv írója, a hüllők csonttöredékeit Bokay István és Fejérváry Géza Gyula báró a magyar herpetológiának két fiatalon kidőlt oszlopa vették munkába, a halakat Leidenfrost Gyula vette elő, a puhatestűeket Soós Lajos és Kormos Tivadar, a növényi maradványokat pedig Hellendonner Ferenc tanulmányozták. A barlangok fiatalabb régészeti leleteit, az alig párezer éves tűzhelymaradványok cserepeit Balla Lajos írta rendszerint le.

Ez a társaság alapította meg a magyar barlangkutatás külön társadalmi és tudományos szervét, amely eleinte a Magyarhoni Földtani Társulat égisze alatt, önálló szakosztályként működött, később azonban kiszakadt az anyaegyesületből és külön Barlangkutató Társulatként folytatta megkezdett munkáját. A szakosztály első elnöke az amatőr barlangászat tiszteletreméltó úttörője, néhai Sziegmeth Károly volt. Az ő halála után Lenhossék Mihály neve fémjelezte a kicsiny gárda törekvéseit.