Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban, meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát – korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen emberi feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva –, lila körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk.

[…]

A fényre emlékezünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, melyben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és nagyszerű, mint az életben. Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassított érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket írni – legföljebb négy, öt sort egyszerre –, mint a medvék.

Most meg esni kezd a hó. Áll a kék jácint az ablakban, két üvegtábla közt, és mögötte egy váratlan hóesés hömpölyög. Februári hóesés, nagy pelyhű, vizes, majdnem színpadias, mintha csak markírozná a havat az időjárás: túlságosan szép, idillien kavargó. De sűrű, de zuhogó; a remek kék növény ebben a hózáporban úgy hat, mint egy szürrealista filmjelenet. A fehér háttér előtt kéken, a mozgó háttér előtt mozdulatlanul, a hóháttér előtt teljes növényi gálájában olyan kihívó kontraszt, amilyet csak nagy fejtöréssel lehetne kimódolni, ha véletlenül nem állna itt az orrom előtt.

Ahogy a reggeli pára-, korom- és füstfellegen át lassan a pesti házak homlokára csúszik a fény, a sárga nap felderíti a tél végi szürkeségből az utcákat – s az embereket. Langymelegnek érezzük a plusz egy-két fokot; tartós és kemény volt a tél. Itt, a sík oldalon már csak néhány bemocskolódott, járdaszélen maradt hóbucka emlékeztet a fagyokra, de a budai oldalon, a dombos vidéken még zúzmarásak a korai órákban a fák; még hó borítja az erdőn az avart.

A váratlanul ránk zúduló februári napsütésben piszkosnak és kopottasnak látszik minden; szürke por tapad a járdákra, homályosak az ablaktáblák, sárosak, maszatosak az autók, mi pedig sápadtak vagyunk – ez alig tűnt fel a téli sötétségben. De a tereken már rügyfakasztásra készek a bokrok, a padokon kigombolt nagykabátban sütkéreznek a gyereküket napoztató anyák; a fény majd színessé teszi újra a várost, az első márciusi esők majd tisztára mossák a köveket.

„Tennivalók februárban: …A szőlőben a trágyázást és a sima vesszők szedését be kell végezni. Enyhe időjárásnál a hó végén már a vesszők ültetése és a döntés is megkezdhető. Szárazabb és kedvező fekvésű helyen a nyitáshoz is hozzá lehet fogni. Új ültetésű szőlőkben a karókat beállítjuk. Az oltáshoz szükséges vesszőket most kell megválogatni és megszedni. Az eladásra szánt sima és gyökeres vesszőket a pincéből vagy veremből ki lehet szedni, és a csomagolást meg lehet kezdeni… A baromfiudvarban ebben a hónapban kezdetüket veszik a keltetési munkálatok. A tenyésztörzsre nagy gondot kell fordítani, hogy ebben az időben idegen kakasok ne kerüljenek a tyúkokhoz, különben a tenyészet tisztavérűsége csorbát szenved. Ebben a hónapban a ludakra is figyelmet kell fordítani. Ha észrevesszük, hogy a lúd nyugtalan, és szalmaszállal a csőrében ide-oda szalad, ez annak a jele, hogy fészket akar építeni, ezért előkészítjük a ludak tojófészkeit is, amelyek akkorák legyenek, hogy a lúd ott kotolhasson is…” – Ezt a szövegrészt a Kincses Kalendárium 1934-es kötetéből idézem. Hat évvel ezelőtt egy vidéki város szállodájában ébredtem. Február vége volt. Az ablakon nyers földszagot libbentett be a szél, s a szívem összeszorult. Felöltöztem, és kimentem az utcára. Lovas kocsik nyargaltak valahová, a kasban malacok visítoztak. A nyomukba szegődtem. Kijutottam a vásártérre. Éppen állat- és kirakodóvásár volt a helységben. Beálltam az egyik lacikonyha ponyvája alá, ettem, ittam, aztán végigjártam a vásárt.

A tél végét a melegebb szelek érkezése jelzi. A jég hátán ilyenkor egyik napról a másikra megolvad a hó. A kásás jégen már nehéz korcsolyával járni. Megsüpped az acél, s elakad. Éjszaka persze újra megfagy az egész, s reggelre göcsörtös, dorozmás lesz a jég. Ez a másnapos, egyhetes jég száz és száz lábnyomot őriz. A sirályok, szárcsák, vadkacsák, rókák, nyulak és emberek lábnyomát. Csak ilyenkor látszik igazán, hogy mennyi állatnak s embernek akad dolga a jégen. A Balaton leggyakrabban december végén vagy január elején fagy be. A zajlás pedig általában február végén, március elején kezdődik.

Micsoda tél, micsoda téli este! Február magasából elállíthatatlanul zuhog az eső. Hószakadás helyett esőszakadás. Placcsog az utcakövezet, kopog, nyög, sziszereg a védtelen ablakpárkány, s fuldokolva ürítenek a város esőcsatornái. Víz, víz mindenfelé. A Rózsadomb bokrai víz-hajat növesztenek, s fa-kotlósok lába körül is a víz riadt csibéi sipárognak. Az is bolond… igen, az is bolond, aki ilyen időben kint kujtorog. Mi tagadás, én is csak a lassan gyógyuló sebeimet sétáltatom e vad zuhogásban, mert nem először tapasztalom, hogy vigasztalanságomnak mindig jó tesz e részvétlenség.

Esik, mint a Bibliában.

Esik, mint a trópusokon.

Esik, mintha a kivégzésemre fölkészült kritikusom veretné idegborzolóan a dobokat…