| ||||||||||||||
Maszk a velencei karneválon (Olaszország)
(fotó: Konkoly-Thege
György)
|
Bogdán István: Régi magyar
mulatságok
|
Az ókori népek tavaszünnepének, főleg a római szaturnáliá-knak hagyományaiban gyökerező, de a germán Hold s a szláv Perchta ünnepével is megtetézett szokás- és hagyománykör az európai népeknél továbbélt. A téli napforduló után tartott téltemető-tavaszkezdő ünnepségek az egyházi évben a karácsonyi és a húsvéti ünnepkör közé szorult. Mivel azonban a húsvét a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtöltétől függ, az azt megelőző, előkészítő negyvennapos böjt kezdő napja, a hamvazószerda is ennek megfelelően – jó egy hónapnyi eltéréssel – változik. Az előtte levő időszak, a farsang húshagyókeddel végződik. E napnak német neve Fastnacht (böjtelőéj) volt. E szó bajor-osztrák szájon annak idején Vaschanc, ebből pedig nálunk fassang, majd farsang lett. És ez lett a neve a vízkereszttől, vagyis január 6-tól hamvazószerdáig terjedő, rövidebb-hosszabb időszaknak is.
|
|
|
|
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium
|
A vízkeresztet követő vasárnapokat az Érdy-kódex így nevezi meg: első menyegzős vasárnap, másod menyegzős vasárnap, harmad menyegzős vasárnap, meg a többi, vagyis amikor az Egyház nem tiltja a menyegzőket. Ezeket természetesen nem ezeken az Úrnak szentelt vasárnapokon tartották, de a szószékről ilyenkor hirdette ki a pap a házasulandókat. Ezzel meg is könnyítette a híveknek az időbeli tájékozódást. Ennek maradványa, hogy a szegedi, továbbá a kalocsai nép hagyományosan így nevezi meg a farsang vasárnapjait: első vasárnap, második vasárnap, harmadik vasárnap, meg a többi. Az utolsó a farsangvasárnap, húshagyóvasárnap, amelyről majd bővebben is szólunk.
|
|
|
Dömötör Tekla: Magyar népszokások
|
A farsangi ünnepkör legfeltűnőbb mozzanata hazánkban éppúgy, mint más európai népeknél, a jelmezes-álarcos alakoskodás. A XV. század óta szólnak az adatok a férfi-női ruhacseréről, álarcviselésről, az állatalakoskodások különböző formáiról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak hazánkban. Már Mátyás király idejében a királynő itáliai rokonsága művészi álarcokat küldött ajándékba a magyar rokonoknak.
A XVI–XVII. században falu, város és a királyi udvar egyaránt álarcot öltött farsangkor, és úgy szórakozott. Nagy farsangolás folyt a tragikus sorsú II. Lajos udvarában is, egészen a mohácsi ütközetig. 1525-ben húshagyókedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek s a Húsételek tréfás küzdelmét is. E tréfás küzdelmet sok európai nép megszemélyesítve adta elő. Erdélyben még századunkban is említik a szalmabábokkal eljátszott tréfás viadalt.
Farsangi álarcos alakoskodást napjainkig is találunk a magyar falvakban. Míg egyes európai népeknél a farsangi maszkok nagy tömegben, csoportosan vonulnak fel, hazánkban jobban kedvelik a kisebb álarcos csoportok játékát.
|
|
|
|
Jankovics Marcell:
Jelkép-kalendárium
|
Különleges szerepet játszott az ördög a téli ünnepkörben. A szarvas ördögmaskarák az erkölcsi tilalmakat semmibe vevő farsangolók nélkülözhetetlen kellékei voltak (a maszkokhoz főleg kecskeszarvat használtak, a kecskebak pedig az ördög állata volt), amiért is az egyház kíméletlen ördögűző harcot vívott a farsangi szokások ellen. Mindent, ami komolytalan és világi, amúgy is pogánynak, az ördög művének tartott, a „táncoló” farsangot meg egyenesen az ördög ünnepének. A böjtben is folytatott mulatozást a kísértő Sátán sikereként könyvelte el. Az ördög és a farsang-böjt ideje közti kapcsolat szentírási alátámasztásaként hivatkoztak Jézus megkísértésének történetére. Jézus – mint ismeretes – „mikor negyven nap és negyven éjjel bőjtölt vala, végre megéhezék. És hozzámenvén a kisértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké. Ő pedig felelvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember…” (Mt 4,2–4).
|
|
|
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi
színjátszás
|
Vannak azonban olyan mozzanatok, melyekre adataink nem térnek ki: így például nem történik említés az évszakok allegorikus farsangi küzdelméről. A tél és nyár küzdelmét színrevivő farsangi játékokat a környező népek s a velünk egy évezreden át egy államközösségben élt népcsoportok jó része ismeri. Ehelyett nálunk a farsang és böjt tréfás küzdelméről emlékeznek meg (a megszemélyesített farsang halálát nem tartom allegorikus évszaktemetésnek, ez nálunk sokkal inkább a kényszerű egyházi böjt beálltára utal, mint a tél halálára). Az évszakok megszemélyesített küzdelme nálunk elsősorban a kisze kivitele – villő behozatala szokásban jelentkezik virágvasárnap, bővebben tehát e szokásokról a következő fejezetben szólok.
Újabbkori farsangi szokásaink között szerepel a farsangi „sajbózás” is (tüzes karikák hajítása). Itt a szokás német eredete nyilvánvaló, a név is erre utal (sajbó: német Scheibe). Hiányoznak történeti adatainkból a farsangi tűzgyújtásra vonatkozó leírások is.
A történeti leírásokban a magyar farsang démonikus vonásai is általában kevéssé kerülnek előtérbe, bár Temesvári Pelbárt a XV. században eleget emlegeti a farsangi ördögöket, démonokat. Az adatközlők inkább az erkölcstelenségek miatt nevezik a farsangot az ördög ünnepének. Termékenységvarázslásra, agrármágiára vonatkozó mozzanatokat a modern szokásanyagban sokat találunk; a Dunántúl mai hiedelmei között is szerepel a húshagyókeddi boszorkányjárás; – a történeti adatok e területen sem árulnak el sokat. A magyar farsangra vonatkozó történeti adatokban inkább a humoros, szatirikus mozzanatok kerülnek előtérbe s olyasfajta démonikus és erotikus mozzanatok, melyek például a mohácsi délszlávok busójárásában közvetlenül és leplezetlenül jutnak kifejezésre, a magyar farsangi szokásokban halványabban jelentkeznek.
Vannak azonban a magyar farsangnak is igen archaikus jellegű alakoskodásai, játékai, melyek különösen a magyar nyelvterület keleti részein maradtak fenn. Ilyenek például a hétfalusi és moldvai csángóknak a századforduló körül még életteljes farsangi játékai, többek között a borica-tánc. Ilyennek tekinthetjük a halált és feltámadást ábrázoló állatalakoskodásokat is. Egy Szolnok-Doboka megyei leírás, melyben a tréfás lakodalom együtt szerepel különféle állatalakoskodásokkal, meglepő párhuzamot mutat balkáni farsangi maskarázással. Érdekes színszerű szokások élnek ma is még Panyolán, Szamosszegen és néhány környező községben, ahol a fonókat látogatják farsang idején a legénycsoportok. A betyárok életéből vett jelenetek mellett tréfás, rendkívül durva lakodalmas és halottas játékot is adnak elő, és megjelennek az állatalakok: a ló, a kecske, a gólya is. Sajnos a történeti források nem segítenek ezeknek az állatmaszkoknak kelet-európai összefüggései tisztázásában. De hazánk más részében is élnek még a farsangi alakoskodó szokások, állatmaszkokkal (medve, ló, kecske, gólya), leány csúfoló mozzanatokkal (ilyen például az ősrégi, tuskóhúzással egybekötött maskaralakodalom, „faházasság”).
|
Dömötör Tekla: A népszokások
költészete
|
Öreg bíró szerepe az Akasztó-dombon, indulás előtt:
Tisztelt Közönség!
Községünkben az a szokás, hogy farsang táján mindig a legszebb lány megy először férjhez. De községünk legszebb lányát elrabolták és ebbe az oduba zárták (a rönkre mutat).
A falu apraja-nagyja hónapokig nyomozott az elveszett lány után, míg végre tegnap egy kéthetes csecsemő és egy kilencven éves öregasszony egyszerre megálmodták, hogy az emberrablók hova rejtették községünk szépségét.
A rablóktól egész éjszakai harc után elfoglaltuk a lány börtönét, de a börtön olyan erős, hogy onnan kiszabadítani nem tudtuk. Azért most börtönöstől elvisszük haza.
Ugyanis amíg a község legszebb lánya pártában van, a többi sem mehet férjhez. Pedig mindegyik szépnek képzeli magát, van, amelyik még szebbnek is.
|
Dömötör Tekla: A népszokások
költészete
|
Hasonlóképpen a törökök kiűzéséhez fűzhetik farsangi alakoskodó szokások eredetét is. Ezek közül legismertebb a mohácsi délszlávok, sokácok látványos farsangi alakoskodása, az ún. busójárás.
A szokás eredetét itt is történeti mondával magyarázza a lakosság, melyet a 16. századra rögzítenek. Az elbeszélés szerint az első mohácsi álarcokat a törökök elől a nádasba rejtőző sokác férfiak készítették pudvás fából. A férfiak ruháját itt is kitömték szalmával, hogy ijesztőbbek legyenek. Ebben az öltözetben éjjel csónakon átkeltek a Dunán és rátörtek a törökökre. A törökök megrémültek az álarcos szörnyalakoktól, azt hitték az ördögök törnek rájuk és ész nélkül menekültek. Ennek az eseménynek emlékére minden évben farsang vasárnap a mohácsi sokácok faálarcot öltenek.
|
|
|
Mészöly Miklós: Farsang
|
A falu sötét már, az utca üres még. Kócból most kötnek kontyot a lányok, a górék mögötti ingekbe, gatyákba zörgő kukoricaszárat tömködnek, a hegyébe kosfejet – csak a tülökszót várják.
Micsoda tánc lesz!
Megállnak a kerekszájú kútnál. Az ágason rúd himbálózik, de ők csak harangoznak vele, hogy a békákat felébresszék és kitudják, mi bölcset brekegnek.
A legidősebb így szól:
– Hallottátok a szózatot! Kilenc vénember mellett kilenc gyönyörű badár menyecske fekszik…
– Kilenc kóró helyébe kilenc eleven vesszőt teszünk! – bakkant fel a másik.
– A jégre parazsat!
– Csukott ablakfára pántlikás madarat!
– A sötétbe csillagot!
– Az erdőbe ösvényt!
– Hordócskát a csepegő alá!
– Sót a levesbe!
– Kilenc monyast a hintó elibe!
Már csak a rikkogásuk hallatszik, amint verik egymást botokkal, hogy gyerünk ám, nem szikrázik a patkó, döcög a hintó!
|
|
|
|
|
| Neumann Kht. | Color Plus Multimedia | Ismertető | Impresszum | © Copyright | Főoldal |