Kitágul a történelmi és földrajzi tudatunk. Száz éve itt Ausztria és Magyarország között nem volt fegyveresen őrzött határ és útlevél. Jó, hogy bár útlevél kell hozzá, de legalább avval már ide-oda átruccanhatunk rajta, amikor kedvünk tartja. Ezt kell magától értetődőnek tartanunk, legalábbis a mi kulturális régiónkban, Európa földrajzi közepén. Ahogy a válaszfalak lebomlanak, úgy válik az, ami korábban félelmetes volt, szánalmassá és nevetségessé. Úgy omlik az elmében az az egész állványzat, amely a beomlani készülő vasfüggönyt a nyilvános és a magánbeszédben támogatta. Ahogy a törmelékkupacot nézzük, ahogy a szögesdrótból, minden fogolytáborok szimbólumából hulladék lesz, vagy éppen értékesíthető emléktárgy, egyszersmind épül is némi önbizalom, lám csak hölgyeim és uraim, mégiscsak itt tapodunk tiltott és félelmetes helyen, azért mégis a víz az úr, amely csak úgy átfolyik a határon.

A békéhez a szabadságon át vezet az út. Csak akkor van béke, ha szabadság van. A diktatúrák a demokráciák számára nem megbízható partnerek, mivelhogy saját állampolgáraik szempontjából sem azok. Ennek föl nem ismerése volt az egész békeretorika hibája. Megosztottságával Európa a századvégen remélhetőleg már nem lesz újabb világháborúk tűzfészke.

Kis és nagy hálózatok keresztül-kasul szövik Európát, mind kevésbé törődve a politikai-közigazgatási határokkal. A föderalizmus együtt jár a regionalizmussal, vége a fővárosok centralista uralmának. Számos nagyobb és kisebb európai település beiratkozhat az európai városegyéniségek klubjába. Kezdődik a művészi korszak, amelyben városok és művek értékét a belső kapcsolataik fantáziagazdagsága adja. Vállalkozások sokasága hemzseg az új Európában, mert minden rész függetlenedni vágyik, mert mindenki vállalkozni próbál. Az átváltozó, rugalmas, tanulékony munkaerő ideje ez.

– A múlt rendszer sikerágazatának a külpolitikát szokták nevezni. Ennek csúcsteljesítményére emlékezett nemrég a páneurópai piknik, s alig két hét választ el minket a nyugati határon lévő szögesdrót elvágásának negyedik évfordulójától…

– Vitathatatlan történelmi tény, hogy a magyar politikának ez a gesztusa nagymértékben hozzájárult a több mint négy évtizede kettészakított Németország egyesítéséhez. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy mit kaptunk érte cserébe. Az akkori vezetők szinte büszkén mondták, hogy a nyugatnémet vezetőkkel folytatott bizalmas tárgyalásaikon aláhúzták: amit tesznek, azt az európai haladás jegyében teszik, és nem kérnek érte semmit. Szavaikból szinte sütött a humanista önzetlenség és a magyar lovagiasság. Ha ez valóban így volt, akkor súlyos, jóvátehetetlen hibát követtek el. A bizalmas tárgyalásokon azt kellett volna mondaniuk Kohléknak: mi, magyarok, vállaljuk az oroszokkal szemben a határnyitás kockázatát és ezzel az önök fél évszázados álmának a megvalósulását, de ingyen nem vállaljuk. Az ára: ha az akció sikerrel jár és Németország egysége helyreáll, önök átvállalják a mi 20 milliárd dolláros adósságunkat. Ez tiszta és világos beszéd lett volna. A nyugatnémet vezetés – amelyik nagyon jól ért a gazdasági kérdésekhez – ezt azonnal megértette volna. És el is fogadta volna, hiszen hol van az a német kancellár vagy politikus, aki vállalja azt a rizikót, hogy potom 20 milliárd dollár miatt megakadályozza Németország egyesülését? Mi hasznunk volt nekünk ebből az egyesülésből? Németh Miklós megbecsült ember, és remek állást kapott Londonban, Horn Gyula is kapott egy sor német kitüntetést, ez mind rendben van – de mi hasznuk volt és van a magyar fizikai és szellemi dolgozóknak, fiataloknak, nyugdíjasoknak, munkanélkülieknek? A szabad német tőke elsősorban Kelet-Németország felé irányult és Oroszország felé, mert az oroszok nem voltak olyan szemérmesek, mint mi, és csillagászati összegeket kérnek csapataik kivonásáért. Nekünk ehhez viszonyítva csak morzsák ha jutnak. Ha azok a kommunista vezetők, akiknek pártja belesodorta Magyarországot a több mint 20 milliárdos adósságba, ’89-ben megszabadítottak volna minket ettől a roppant tehertől, akkor ma mindenki jobban élne itt, mint bármikor a Kádár-időkben.