Ahogy a gyerek a kagylót a fülére szorítva lesi, vajon meghallja-e a tengert? – lépünk ki a dómtérre, adjuk át magunkat a tér és a homlokzat külső geometriájának. Az ünnep nyitánya, első fejezete ez: ahogy a tornyok árnyékában és a tér mértanában igyekszünk innen is, onnan is, törékeny léptekkel, a hatalmas arányok nagyszerű fogságában és szabadságában a bejárat felé. És ez az első szembesülés is rögtön a helyünkre rak, elnémít, új méretet kölcsönöz nekünk. Kicsinnyé válunk első érintésre; a dóm, az ünnep gyermekeivé.

Aztán következik a fényárban úszó templomhajó, s fölcseng a kórus nagyszerű dallama. Kezdetét veszi az ünnepélyes szertartás.

És itt, és most, az ünnep és a dóm kettős keretében, valamennyien szinte tapinthatóan érzékeljük a transzcendens valóság érintését. Azt a szegény gazdagságot, amit a szertartás csillagmozgása közvetít felénk, és ami tökéletes szegénység és tökéletes gazdagság egyszerre, anélkül, hogy a két dolog ellentmondana egymásnak.

Kaphatunk többet ennél? A látható és láthatatlan egyház közösségének szinte tapintható élményénél? A kortalan összetartozás tapasztalatánál? Szegénység és gazdagság isteni egybeesésének e megsejtésénél? Aligha.

Köszönetünk a dómépítőké.

Ezen a szivattyún két szelep van: az egyik azon a csövön, amelyik a vizet felszívja, a másik azon, amelyik kibocsátja.

Ha minden szintező berendezés alkalmazása nélkül meg akarod tudni, milyen esése van egy folyónak mérföldenként, akkor a következő eljárást kell követned:

Nagy körültekintéssel válassz ki egy folyószakaszt, amelyik az általános folyásiránynak – aminek az esését meg szeretnéd tudni – leginkább megfelel, majd a parton mérj le 100 könyöknyi távolságot. A kezdetét és a végét jelöld meg, ahogyan az fönt ab-ben látható, a kezdetéhez helyezz egy tömlőt, egy makkot vagy egy darabka parafát, és figyeld meg, hogy az említett tárgy, amely a lefelé siető hullámokkal együtt halad, mennyi zenei időegység alatt ér el a 100 könyök hosszúságú szakasz végéhez. Azután mérj meg sok más, akár lassabb, akár gyorsabb áramlást is, és mérd meg rajtuk a 100 könyök távolságra jutó esést még szintező berendezéssel is. Ennek alapján, különböző vízszakaszok lemérése után, tudod csak megadni a 100 lépésnyi partszakaszra jutó esést. Abban az esetben, ha megfigyeled, hogy az úszó tárgy mennyi időegység alatt teszi meg azt az utat, meg tudod majd mondani, mekkora a mérföldenkénti esés.

– Építkezni kell – tette öklét a demizson mellé, az asztalra. – Fölfele. Mondottam.

– Ami maradandó. – Ostoros derékszögbe hajlította a tenyerét, s ujjait rászorította az asztal szélére. Várt egy kicsit, azután hirtelen elkapta a kezét. Csalódottan nézte az üres deszkát. A lovakhoz ment, nem akart inni többet.

Bőséges év után nagy kopácsolás következik. Mestert szerzett a község: univerzális szakembert, kerítésre. A megrendelők két pártra szakadtak: némelyek úgy vélekedtek, hogy a kerítés arra való, senki a magánportára be ne lásson. Ezek fekete fénymázas acéllemezeket húzattak, három méter magasan, a közepében domború rézliliommal, hegyes dárdafejekkel a tetején. Mások szerint a kerítés olyan dísz, amely előnyösen kiemeli, mintegy keretbe foglalja a mögé gyömöszölt gazdagságot. Színes vasrudakat görbíttettek, hajlíttatták körbe-körbe, betontalapzatba ágyazva; nagy előszeretettel alkalmazták díszítőelemként a nap korongjának és sugarainak vélt formáit. Hamarosan teli lett a vidék szurokszínű pajzsokkal, halott napokkal. Igen elégedetten szemlélte mindenki.

Még voltak kalákák, ha valaki épített. Összegyűltek a rokonok, szomszédok vagy szekérrel vagy tenyérrel segétették egymást. Aztán ha valaki beteg volt a családban, és emiatt elmaradt a nyári munkával, arra is összegyűlt a rokonság egy vasárnap, kisegíteni. A kaláka olyan olcsó munkáltatási módszer, hogy nagyrészt segítés volt. De szép hagyomány, mert sokszor nem a szórakozásért mentek, hanem a saját jóindulatukból akarták kisegíteni a bajba esett embereket. Ezt a jótékonyságot kaláka néven örökölték őseiktől. Szép hagyomány volt, de manapság már csak ritkán emlegetett. Lehet, hogy ma már nincsen annyi ilyesmire rászorult, de azért érdemes megemlékezni róluk, mert jó célokat szolgáltak.

Ha a völgy közepén húzódó országúton – az újabb keletű Madéfalva, Csíkcsicsó, Csíktapolca házsorai között – Csíkszereda felé tartunk, egészen különös az, hogy kelet felé falvakat nem látunk, csak nyúlánk, fehérlő templomtornyokat, Szépvíz, Szentmiklós, Borsova, Delne, Pálfalva és Csíksomlyó fehérlő tornyait, lábuknál a cintermet kerítő fehér falat. Hol vannak a falvak, amelyek e templomokat építették? Ha letérünk az állami útról, s dűlőutakon elérjük a templomokat, akkor fedezzük fel a templom mögötti lonkokon, völgyeken a sárral becsapott s fehérre meszelt faházakat, amelyek a nagykapukkal ékes kerítések mögött rejtőznek.

A telepedésnek ez a különleges módja rendkívül érdekes és sokatmondó. Mindenekelőtt az a magyarázata, hogy a székelység egykoron nem a medence fenéki lapályt árvizekkel fenyegető Oltpartot szállotta meg, hanem a havasok alatti teraszra telepedett, tehát a biztonságosabb tájékra. De nemcsak a természet veszélyeztette a letelepedőket. Ez évezredes határföldön, kelet és nyugat határán az ember is veszélyeztette az embert. Kelet felől a bércek rengetegei védték a székelységet, s ezen a gyepűn csak néhány szoroson keresztül férkőzhettek be kelet rabló népei, s ezek a tágas völgybe, a folyó partjaira rohantak le, hogy az Oltot követve a Maros völgyét elérjék. Előretörésüket a Hargita nyúlványaira épített várakból figyelték – a falvak pedig megbújtak a szemközti terasz mögötti völgyecskékben. Védelmüket szolgálta a falu egyetlen kőből rakott épülete, az Isten háza, melynek tornya őrtorony volt, a cinterem kőfala pedig valóságos erőd, amelyben összegyülekeztek az asszonyok, az öregek s a gyermekek. Ha a férfiak leszálltak a völgybe, végső esetben, ha a hadiszerencse nem kedvezett, a falakon belül az ottmaradottak megvédhették magukat s jószágukat.

Talán még Erdélynek sincs még egy olyan vidéke, ahol a táj és a benne lakó nép művészete, hegy, völgy, növényzet és az általuk meghatározott építkezés oly tökéletes összhangot alkotna, annyira hasonló, egymásra utaló, egymás nélkül elképzelhetetlen lenne, mint éppen a Kalotaszegen. Ha a Kalotaszeg épületeit, klasszikusan nagyszerű fatornyait és jellegzetes falusi házait környezetüktől megfosztva, az erdőtlen hegyek messze nyúló vonulataiból, a lombos falvakból kitépve akárha Erdély valamelyik más vidékére is helyeznénk, gyökértelenül, idegenszerűen vesznének el, míg jelenlegi helyükön, a földön, amelyből kinőttek és amelyhez létük kötve van, természet és ember lelkének művészi kifejezői.

Különösen áll ez a fatornyos, többnyire kerített templomokra, amelyek magaslatokon, a falutól távol eső hegyoldalakon, magányosan elhelyezve dacos büszkeséggel emelkednek a falvak fölé, védelmezve és őrt állván felettük. Négy fiatornyos, árkádos fa toronysisakjaik égre rajzolódó körvonalai valósággal egy-egy helység messze látszó szimbólumaivá magasodnak.