Csontváry Kosztka Tivadar: A Taorminai görög színház romjai (fotó: Gottl Egon)
CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR (Kisszeben [Szlovákia], 1853. július 5. – Bp., 1919. június 20.): festőművész.
Gyógyszerész volt, csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni, de lényegében autodidakta volt. 1894-ben Hollósy Simon növendékeként fél évig Münchenben, majd Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát. Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt, majd Jajcében és a Hortobágyon dolgozott, 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénban járt. 1904-ben festette a Nagy-Tarpatak a Tátrában és a Görög színház Taorminában című több négyzetméteres tájképeit. Majd visszatért Palesztinába, Egyiptomba utazott, 1904-ben elkészítette a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozícióját, 1906-ban pedig fő művének érzett legnagyobb méretű vásznát, a Naptemplom Baalbekbent. Szíriából Párizsba, majd ismét Libanonba utazott, s megfestette két nagy művét: a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusfához (1907) címűt. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó műve, a Sétalovaglás a tengerparton. A tízes évek elején önéletrajzi variációin dolgozott és vitázó röpiratokat írt (Energia és művészet, 1912; A lángész, 1913).
Kortársai nem értették meg művészetét. Lappangó skizofréniája egyre jobban elhatalmasodott rajta. A meg nem értés, a magány megbontotta lelki egyensúlyát, alkotóereje mindinkább felbomlott. Az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel jelentőségét. Látomásszerű festészetét expresszionista hév, ragyogó kolorit és szimbólumteremtő erő jellemzi.
Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.
A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.
A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.
Különös örömben volt részem az elmúlt napokban: Csontváry-képek közt olvashattam a nagy magyar festő idáig még publikálatlan önéletrajzát.
– Milyen a kézírása? – fordulok barátomhoz, aki kitűnően ért a grafológiához. Tudom, a kérdés nem éppen a legpéldásabb, személyes titkok és megnyilvánulások felől faggatózni – zseniális művek árnyékában. Hiszen a grafológia is olyan háló – Németh László szavával –, amiből épp az aranyhalak úsznak ki.
Barátom fölteszi szemüvegét, s látom rajta, hogy próbál becsületes választ adni:
– Hogy milyen? Fantasztikus: elsőrendűen akarati ember írása. Akadnak benne primitív jegyek, s szomszédságukban egy-egy magasrendű, zseniális kombináció.
A szálkás betűkről a képekre nézek, a Magányos cédrus-ra. Mit mondhat ezután bármiféle íráselemzés? S mégis, minél nyilvánvalóbb e kép csodája – hisz a megnyilvánulás a lényege –, annál titokzatosabb is. „Nyílt titok” – ahogy Goethe mondotta a remekműről. Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.
Hamvas Béla: Csontváry nagy cédrusa
(részlet)
There’s a tree of many one, mondja Wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsőségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentől különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető és minden mástól különböző individualitást teljes dicsőségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, hanem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.
[…]
Íme a cédrus. Fa áll itt, a sok közül egy. Nincs belőle kettő. Elszigetelt egyenetlenségében abszolutizálta magát. Senkihez és semmihez nem hasonlít. Saját ideje van, saját helye, itt áll, beágyazva a világba, népébe és vallásába, hűségben földjéhez és végzetéhez, szakrális egyszeriségében. Nem tudja, hogy mi az abszolút szellem és mi a kinyilatkoztatás, mi a nyugalom és mi az elcsendesedett tó víztükre, amin nincs egyetlen habfodor. Amit lát, nem az egész egyszerre, csupán egyetlen perspektíva, s az sem tiszta. Egyetlen pillanatig sem áll meg, folyton dolgozik önmaga megvalósításán, semmiben sem bizonyos, folyton inog és tévelyeg és káprázik és téved és csalódik, de úgy, ahogy senki más, csak ő.
Negyvenéves elmúlt Kosztka Mihály Tivadar okleveles gyógyszerész, amikor elindul meghódítani a mindenséget. Tanul. A kötelezőből keveset, a lényegest hamar. München, Karlsruhe, Párizs. Itália. És újra és újra a Kárpátok bérceihez zarándokol, keresi a nagy motívumot.
Fin de siècle: az utolsó boldog békeévek. Alacsonyan füstöl a nap Európa egén. Kosztka Mihály Tivadar saját naprendszerében száguldozik: Szicília, Athén, Jajce, Trau, Szigetvár, Hortobágy, a Kárpátok; és Amszterdam, Brüsszel, London, Párizs, Madrid, Hispánia – Gibraltárig. Tengerre száll; s amikor a roppant hajót égre dobáló viharban a rémült utasok életben
maradásukért fohászkodnak, és kezűket tördelve bolyonganak a fedélzeten, Tivadar, a festő – hátára kötözött festőládájával – kabinjába tér, ágyára fekszik, s mélyen, nyugodtan alszik: Isten nagy feladatra jelölte őt ki, halandó lelke nem pusztulhat a viharos tengeren, a kiválasztottnak nem hullik így le csillaga. Alszik: festményeiről álmodik.
És megérkezik Betlehembe; Jeruzsálem Panaszfalát, Baalbek romjait, az Olajfák hegyének ciprusait csodálja, bámulja a cédrusokat.
De születésének századik évfordulóján aztán már hogy ünnepelték Mozartot!
– Nálunk ez a száz év is kevés. – Mire? – Hát hogy megkapja a művész, ami megilleti.
– Mit? – Hát, mondjuk, a saját sírhelyet.
Németh Lajos Csontváryról írt doktori értekezésének téziseit olvasom. Ezzel kezdi:
„Csontváry csontjait épp születése centenáriumán kiszórták az óbudai temetőből.
Ismeretlen tömegsírba földelték el.”
Ebben a versében Keresztury jól idézi annak hevét (ha nem is a nevét), aki Csontváryt kihorgerantalozná a magyar művészetből. „Ütődött volt” –
kezdődik a vers, a minden rendszerben újratermelt Akadémikus Nagyképűség megszólaltatásával. Persze, Csontváry
volt ütődött. Aki így utálja Csontváryt, mint Kereszturynak ez a versben idézett vitatkozó társa, az persze utálja azt
is, a bámulatra méltó Gerlóczy Gedeont, aki jó félszázaddal ezelőtt megmentette a biztos pusztulásra ítélt Csontváry-képeket, s azóta is menti, takarja, őrzi az elfogyni sehogy sem akaró rosszakaratnak közepette.
Ez az egész humbug jobb sorsra jutott volna,
ha be nem avatkozik egy másik bolond, ha, nem
sejtve, mit tesz, mindenét rá nem áldozta volna,
hogy ez a sok vacak vászon jó ponyva ne legyen.
A versben pöfögő Méregduda itt arra céloz, hogy a fiatal Gerlóczy (egy
kölyök Gyula pápa halálbiztos valőrérzékével és energiájával) csarnoki zöldségárusok kezéből szedte ki Csontváry
vásznait – vidéki krumpliszállításhoz használták volna takaróponyvának.