Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.

A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.

A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.

A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.

There’s a tree of many one, mondja Wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsőségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentől különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető és minden mástól különböző individualitást teljes dicsőségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, hanem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.

[…]

Íme a cédrus. Fa áll itt, a sok közül egy. Nincs belőle kettő. Elszigetelt egyenetlenségében abszolutizálta magát. Senkihez és semmihez nem hasonlít. Saját ideje van, saját helye, itt áll, beágyazva a világba, népébe és vallásába, hűségben földjéhez és végzetéhez, szakrális egyszeriségében. Nem tudja, hogy mi az abszolút szellem és mi a kinyilatkoztatás, mi a nyugalom és mi az elcsendesedett tó víztükre, amin nincs egyetlen habfodor. Amit lát, nem az egész egyszerre, csupán egyetlen perspektíva, s az sem tiszta. Egyetlen pillanatig sem áll meg, folyton dolgozik önmaga megvalósításán, semmiben sem bizonyos, folyton inog és tévelyeg és káprázik és téved és csalódik, de úgy, ahogy senki más, csak ő.

Mozartot a koldusok közös sírjába temetik.

De születésének századik évfordulóján aztán már hogy ünnepelték Mozartot!

– Nálunk ez a száz év is kevés. – Mire? – Hát hogy megkapja a művész, ami megilleti. – Mit? – Hát, mondjuk, a saját sírhelyet.

Németh Lajos Csontváryról írt doktori értekezésének téziseit olvasom. Ezzel kezdi: „Csontváry csontjait épp születése centenáriumán kiszórták az óbudai temetőből. Ismeretlen tömegsírba földelték el.”

Tehát 1953-ban.