BERZSENYI DÁNIEL (Hetye [Egyházashetye], 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.): költő.
Birtokos evangélikus nemesi család fia. 1788-tól a soproni evangélikus líceumban tanult. 1793 nyarán elszökött az iskolából, néhány hétig Keszthelyen katona volt, majd egy évet otthon töltött. 1794 őszén apja visszavitte Sopronba. Anyja meghalt. 1795. júliusban abbahagyta a tanulást, anyai nagybátyjánál Niklán húzódott meg. 1796–99-ben apja mellett gazdálkodott Hetyén. 1799-ben
feleségül vette másod-unokatestvérét, Dukai Takách Zsuzsannát. Sömjénbe költöztek. Itt kötött barátságot Kis Jánossal; ő fedezte föl, hogy Berzsenyi Dániel verseket ír. 1804-ben Berzsenyi Dániel Niklára költözött. 1808-ban 77 verset tartalmazó kézirata Kis János közvetítésével Kazinczyhoz került. Kazinczy lelkesen üdvözölte, fölajánlotta, hogy segíti kötetének szerkesztésében,
versei hibáinak kijavításában. 1810-ben verseinek kiadása végett Pesten járt, megismerkedett Vitkovics Mihállyal, Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel. Vidékiessége miatt nem tett rájuk jó benyomást, ő is idegennek érezte magát köztük. 1813-ban megjelent verseinek első, 1816-ban második kiadása. Kölcsey kritikáját „recenziói lárvába burkolt csúfoló írásnak”
érezte, fölháborodásában „hypochondriás antirecenziót” írt; csak átdolgozva közölték. Mivel Kazinczy nem kelt a védelmére, őt is ellenségének tartotta; levelezésük megszakadt. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályának első vidéki rendes tagja lett.
1808-ig írt verseinek időrendjét nem ismerjük. Valószínű, hogy első időmértékes hazafias ódái és korai, rímes szerelmes versei az 1790-es évek második feléből valók. Korai szerelmes verseiben gyakori a hangulatukat megtörő moralizálás. A későbbiek, főként az időmértékesek legszebbjeiben az emlékezés (Az első szerelem) és a mulandóság gondolata (Cencimhez) jut érvényre. Hazafias költeményeinek többsége alkaioszi óda. Közülük a Kesergés, későbbi címén A magyarokhoz lehetett az első, amely 1810-ben kapta meg végső formáját. Ez legnépszerűbb verse; számos sora szállóigévé vált, Kodály dallamával új időszerűséget kapott, s máig hangzó érvénnyel hirdeti: „Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”. Berzsenyi Dániel verseinek jellegzetes tárgya a menekülés a világ elől az antik költészet és mitológia
képeivel idillé színezett magányba, a poézis vigasztalásához (Osztályrészem, Horác, Amathus, Melisszához – időmértékesek). Az ifjúság örömeitől való búcsúzás, a mulandóság, a csalódás kap hangot a költészetének csúcspontját jelentő, nagy hangulati erejű elégiáiban. (Időmértékesek: Barátomhoz, Az ifjuság, A közelítő tél, Barátimhoz; rímesek: Bucsuzás Kemenes-aljától, Levéltöredék barátnémhoz.) Lírájának egyedülálló darabja szép vallásos ódája (Fohászkodás, 1802–08). 1808 után korábbi fő ihletforrásai jórészt kimerültek. Kazinczyval való kapcsolatáról levelezésük többet árul el, mint a hozzá és feleségéhez írt tisztelgő versek. Néhány jambikus episztolában a felvilágosodás eszméit szólaltatta meg (Kazinczy Ferenchez, 1809, Dukai Takács Judithoz, 1815, A Pesti Magyar Társasághoz, 1815, Vitkovics Mihályhoz, 1815). Elégikus hangját filozofikussá mélyítette e korszakának legjobb költeményeiben (Életphilosophia, 1811, A temető, 1815). Kölcsey kritikája után lírája csaknem teljesen elnémult. Újra magasba szárnyalt lírája a Gróf Mailáth Jánoshoz (1830) című, Széchenyit ünneplő ódában és utolsó, befejezetlen versében (A poézis hajdan és most, 1832). Széchenyi Hitelétől ösztönözve írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul (1833) című tanulmányát. Esztétikai és kritikai tanulmányait Kölcsey recenziója után, részben vele vitatkozva írta. Antirecensiójában (1817–18, átdolgozott változata: Észrevételek Kölcsey recensiójára, 1825) költészetét védve és magyarázva hitet tett a romantika új stílusa mellett. Kritikáiban (Kritikai levelek, 1829–34, Bírálatok, 1831–32) nem valósította meg azt az igényt, amelyet elvi tanulmányában (A kritikáról, 1835) megfogalmazott: nagyrészt megrekedt a csupán nyelvre és formára ügyelő „kéregkritikánál”.
Berzsenyi Dánielt a XIX. században hazafias ódáiért becsülték. Teljes életművét a XX. század fogadta be. Nagy nyelvi erejű időmértékes verselése, amely már-már elavultnak tetszett, a magyar szabad vers megteremtőire hatott, s Kodályt ihlette. Tanulmányok, esszék, versek sokasága bizonyítja, hogy 19. századi költészetünk élő alakja.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Orosz László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
