BELLA ISTVÁN (Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.):

Gyermekkora színhelye, s a majdani költő élményeinek első forrásvidéke a Fejér megyei Sárkeresztúr, ahol édesapja tanító volt. A gyermekkori idill azonban csakhamar véget ért, hiszen idősebb Bella István karpaszományos tizedesként vonult be a második világháborúban, és kisújszállási hadifogságba esése után, 1944 novemberét követően meghalt. Halálának körülményei bizonytalanok. Költőnk jelentős versei közé tartozik a Halotti beszéd, amely e korai tragikus élménynek is tükröződése. Az apa hiánya mindmáig elkíséri Bella Istvánt, ám édesanyján kívül a sors melléje rendelt több nagyszerű embert. Közöttük pl. Tanka Jánost, a költőt és tanítót, aki sokat segített az ifjún.

Még csak 14 éves, amikor Hazafelé című verse megjelenik a Fejér megyei napilapban. Középiskolás éveit a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban tölti. Ebben az időben a család nehéz körülmények között él, az anya betanított munkás, s az ő fizetése meg a nagymama özvegyi nyugdíja a szerény megélhetés alapja. Már a sárkeresztúri iskolában a fiatal fiú kezébe kerül az Irodalmi Újság, a Csillag és az Új Hang, tehát igen korán olvassa az irodalmi sajtót. A gimnáziumban egyre inkább elmélyül érdeklődése. Elérkezik 1956, s a forradalom történései megragadják. Verset is ír, de – szerencséjére – nem közlik. Részt vesz több megmozdulásban, például a megyeszékhelyhez közeli Csórra élelmiszert és ruhát visz, és gyűjt a Pesten küzdőknek.

Először nem veszik föl az egyetemre, s csak 1959-ben kezdheti meg tanulmányait az ELTE magyar-könyvtár szakán. Közben 1961–62-ben Bokodon volt népművelő. 1964-ben államvizsga előtt abbahagyta az egyetemet, könyvtáros lett a jogi karon. Egyre közelebb kerül az irodalmi élethez, a 60-as évek közepén része van a Tiszta szívvel című antológia megszületésében. Verseit közli az Új Írás és a Napjaink, s csakhamar kialakul az a szellemi közeg, amely a „Hetek” néven lesz ismert a magyar költészetben. Bellán kívül ide tartozik Ágh István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon. Az ő számukra a József Attila-i hagyomány éppoly fontos mind morális, mind esztétikai értelemben, mint a közvetlen elődjüknek tekintett Illyés Gyula, majd Nagy László vagy Juhász Ferenc lírája. Közöttük Bella István költészetében különösen fontos a népköltészeti hagyomány, az archaikus nyelv valamint a modern, huszadik századi irányzatok együttes hatása. Értéket jelent a nyelvteremtő erő, a dal folyamatos jelenléte.

1971 és 1977 között üzemi újságíró a Magyar Papírnál, s közben a Papíripari Vállalat népművelője, később könyvtáros is a Ganz-Mávagnál, a 90-es években főszerkesztő a székesfehérvári Városi Televíziónál. Hosszú időt töltött az Élet és Irodalom szerkesztőségében (1978–91), tagja volt az Árgus című folyóirat szerkesztőségének valamint munkatársa a Magyar Naplónak. A rendszerváltás után pedig a Beza Bt. keretein belül könyvkiadással is foglalkozik.

Első verseskötete, a Szaggatott világ 1966-ban jelenik meg. Ebben már fölfedezhetők az imént hangsúlyozott minőségek, persze még a falusi gyerekkor alaprétegei, az árvaság és a nehéz sors dominálnak elsősorban. S aztán sorjáznak kötetei, bár vannak a pályán „üresjáratok”, már ami a publikációk rendszerességét illeti. És vannak különösen emlékezetes versei, a már jelzetteken kívül pl. a Sárkeresztúriének, a Testamentom, a Szeretkezéseink, az Önarckép vagy az Igék és igák. Nyelvteremtő erő, játékosság, érzékletes képrendszer; az élményleírás és a meditáció kettőssége jellemzi már korai verseit is. Szeretkezéseink című versében a szerelemben az élet rendező elvét láttatja. Az 1970-es évek közepéig költészetében a dalforma az uralkodó, később töredezettebb, kihagyásos szerkezetek jelennek meg benne. Az alkat, a harmóniaigény azonban a zenei, mívesebb forma vonzáskörében tartja. Kedveli az archaizmusokat, a folklórt, az önfeledt szójátékokat, az alliterációkat, a rokon hangzású szavakat. A nyelvnek mágikus erőt tulajdonít. Az Emberi délkörön (1982) című kötetének Tudsz-e még világul? című verse a Kalevalára emlékeztet. Különös színt képviselnek pályáján a gyermekversek: A zöld pizsamabéka (1979), ÁniMáni naptára (1985), a különféle, zenéhez kötődő művek, legfőképpen talán a Margit-passió. Ugyancsak fontos része az életműnek a műfordítás, különösen a finnugor népek folklórjának közvetítése és a lengyel irodalom több alakjának szolgálata (1968-70-ben műfordítói ösztöndíjjal Lengyelországban élt).

Az MMA tagja (1994). Díjai: József Attila- (1970, 1986), Déry Tibor- (1988), Az Év Könyve- (1988), M. Művészetért (1992), Horizont- (1996), Kossuth-díj (2001).

A Jeles napok szerkesztősége (Bakonyi István és Olasz Sándor szócikkei alapján: Digitális Irodalmi Akadémia; Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)