I.

MI A NÉPZENE?

Szűkebb értelemben vett parasztzenének azokat a dallamokat nevezhetjük, amelyek egy vagy több egységes stílushoz tartoznak, más szóval: egyforma karakterű és szerkezetű dallamok nagy tömege szolgáltatja a szűkebb értelemben vett parasztzenét.

Az egész parasztzenének ez a része a legfontosabb, ez az a parasztzene-fajta, amely a népies műzene termékeitől élesen megkülönböztethető. Értéke hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a népies műzenéé. Ez az oka annak, hogy éppen a szűkebb értelemben vett parasztzene gyakorolt egynehány országban újabban oly nagy hatást a magasabb műzenére.

Hogy mi a különbség a szűkebb értelemben vett parasztzene és a népies műzene közt, azt én most nem mutathatom ki, arról sem beszélhetek bővebben, miért is annyival értékesebb a szűkebb értelemben vett parasztzene. Itt elég legyen arra  rámutatnom, hogy ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye.

Ezért ezek a dallamok a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői. Valósággal példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.

Mi az ilyen vitákra természetesen nagyobbrészt csak a saját országunkból hozhatunk fel példákat. Így pl. a múlt század második felében vita kerekedett nálunk a „Kőmíves Kelemennek” manapság már közismert ballada-szövege körül. Ez volt a híres „Vadrózsa-pör”. Azért „Vadrózsa”, mert a Kriza „Vadrózsák” című népdalszövegkiadványban legeslegelőször közzétett „Kőmíves Kelemen” szöveg váltotta ki. Alig jelent meg ez a magyar ballada-szöveg, kitört a vihar: román folkloristák azzal vádolták meg Krizát, hogy szándékosan hamisítást követett el. És mindez miért? Azért, mert e ballada variánsai a románoknál általánosan ismeretesek, sőt egyik-másik akkor már nyomtatásban is megjelent volt. Kriza (aki talán nem is tudott románul) természetesen nem is sejtette, hogy ilyen román szövegek vannak. Másrészt pedig az illető román folkloristák teljesen figyelmen kívül hagyták a megtámadott magyar balladaszövegnek a román variánsoktól teljesen eltérő jellegét, ami merőben lehetetlenné teszi azt a feltevést, hogy itt hamisítás történt (vagyis, hogy irodalmilag művelt emberek tudatosan lefordították a román szöveget). Manapság, amikor tudjuk, hogy ez a ballada-szöveg az egész Balkánon el van terjedve, az efféle civakodások határtalanul nevetségeseknek látszanak.

Kutatásaim nagy részét Kelet-Európában folytattam. Munkásságomat, mint magyar ember, természetesen a magyar népzenével kezdtem; rövidesen azonban a szomszédos területekre – Szlovákiára, Ukrajnára és Romániára is kiterjesztettem. Alkalmilag még messzi vidékekre (Észak-Afrika, Kis-Ázsia) is kiruccantam kutatásaimmal, hogy szélesebb látókört nyerjek. Ezen az „aktív” kutatómunkán kívül, amely a dolgokat helyszínen próbálta felkutatni, „passzív” vizsgálatokat is végeztem azzal, hogy a mások által gyűjtött és kiadott anyagot tanulmányoztam át.

Kezdettől fogva végtelenül meglepett a tanulmányozás alatt álló kelet-európai területen kezem ügyébe került anyag dallamtípusainak szokatlan gazdagsága.

Kutatásaimat tovább folytatva, meglepetésem egyre nőtt. Tekintettel a kérdéses országok aránylag csekély területére – összesen negyven-ötven milliónyi a lakosság -, a népzenének ez a változatossága valóban csodálatraméltó. Még figyelemreméltóbb ez, ha összehasonlítjuk más, többé-kevésbé távoli vidékek, például Észak-Afrika parasztzenéjével, ahol az arab parasztzene annyival kevesebb változatosságot árul el.

Parasztok életéről lévén szó, hadd mondjam még el, mit tapasztaltam különféle nemzetiségű parasztoknak egymáshoz való viszonyát illetőleg. Most, amikor ezek a népek felsőbb parancsra egymást ölik, mikor olyasformának látszik az ottani világ, mintha különféle nemzetiségek egymást egy kanál vízbe akarnák fojtani – és ezt halljuk róluk már évtizedek óta: talán időszerű rámutatni arra, hogy a parasztokban ádáz gyűlölködésnek más népek iránt nyoma sincs és sohasem volt. Békésen élnek egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi, és természetesnek veszi, hogy másnyelvű szomszédja ugyanezt teszi. Döntő bizonyíték erre a nép lelkének tükre: maguk a lírai népdalszövegek. Ezekben alig-alig akadnak idegen nemzetiség ellen irányuló gondolatok. És ha akadnak is idegent csúfoló sorok, ezek nem jelentenek többet, mint azok a népdalszövegek, amelyekben a nép például saját papjának vagy önmagának fogyatékosságain műlat. A parasztok közt békesség uralkodik; – gyűlölködést másfajtájúak ellen csak felsőbb körök árasztanak!

[...] Népdalok kiadásának kétféle a célja, kétféle a módja. Egyik cél, hogy minden, a néptől került dal együtt legyen, itt a teljesség nézőpontja uralkodik, a dalok kisebb vagy nagyobb értéke nem határoz. Afféle „népdalok nagy szótára” az ilyen.

[...]

A másik cél, hogy a nagyközönség megismerje és megkedvelje a népdalt. Erre nem alkalmas a „nagy szótár”, mert remek és gyenge vegyesen van benne. Válogatni kell a javából és valamilyen zenei földolgozással közelebb vinni a közönség ízléséhez. Kell rá a ruha, ha már behozzuk a mezőről a városba. De a városi öltözetben félszeg, szorongó. Úgy kell rá szabni a köntöst, hogy el ne akassza a lélegzetét. Akár énekkarra, akár zongorára dolgozzunk, a kíséret mindig csak az elvesztett mezőt igyekezze pótolni.

[...]

Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai fele annyi szeretetre, mint amennyit érdemelnének. Eltart még soká, míg elfoglalják az őket megillető helyet házi és nyilvános zeneéletünkben. A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez. A magyar népdal a hangversenyteremben! különösen hangzik ma még. Hogy egy sorba kerüljön a világirodalom remekeivel és a – külföldi népdallal. De megjön az ideje ennek is. Mikor majd lesz magyar házi muzsika és a magyar család zenélése nem éri be a legalacsonyabb rendű külföldi kupléval, belföldi népdalgyári portékával. Mikor majd lesz magyar énekes. Mikor nemcsak a ritkaságok néhány kedvelője tudja majd, hogy másféle „magyar népdal” is van a világon, mint a „Ritka búza” és az „Ityóka-pityóka”.

[...] Az Operának akkor hét karmestere volt. Mind a hét megtagadta, hogy ilyen „zagyvalékot” dirigáljon. Végül egy olasz vendégkarmester, a kitűnő Egisto Tango vállalta...

[...] Hogy milyen volt a hangulat az Operában, arra csak egy adatot. Nagy brácsistánktól, Lukács Páltól, hallottam a minap: az ő Fából faragott szólamán, az első brácsapult szólamának első oldalán, ma is olvasható pultelődjénél odajegyzése. Nyilván a Fából faragott bemutatójának próbáin írta oda:

„Hangolni nem kell és fölösleges.” Az operai zenekar akkori brácsistája véleményét fejezi ki Bartók zenéjéről. Szándékosan hamisan játszottak, avval, hogy ezekben a „fülsértő” disszonanciákban úgyis mindegy. Nem értették, hogy Tango mégis lekopogta őket. De készültek a premierre, ahol nem kopogtathatja le őket.

Így készült a sajtó és a premier közönség. Magas azsiotázzsal árulták a jegyeket. Az Opera leghangosabb botrányára készültek. Készek voltak már a kritikák „Bélácska ne komponálj” szellemben és stílusban.

Emlékezetes este volt. Az utolsó taktus után másodpercekig halotti csend volt a nézőtéren. Egy tenyér se ütődött össze. De egy pisszegés, egy fütty se hallatszott. Egy láthatatlan roppant mérleg ingott még erre és arra, mint valami belső vívódásban, néma harc folyt a nézőtéren.

Azután a karzaton robbant ki az extatikus taps és ujjongás és mint a lavina szakadt le a páholyokra és a földszintre és magával sodorta a sajtósöpredéket is. Sok kritikát kellett azon az éjszakán átírni. Ez volt Bartók Béla első áttörő sikere.

Eddigi operai tradíciónk, minthogy a műsor túlnyomó részben idegenből fordított művekből állott, egy sajátságos zenei deklamációt fejlesztett ki, amelytől aztán eredeti operák szerzői sem igen tudtak szabadulni. Szinte szabály volt ebben a deklamációban, hogy a nyelv és a zene hangsúlya állandóan harcban álljanak. Többnyire a zene győzött, s a hallgatóság, jobbára arisztokrácia és németajkú polgárság, két emberöltőn át nyugodtan tűrte a magyar nyelv kerékbetörését, nyelvérzéke nem tiltakozott ellene. A legutolsó években néhány művészi új fordítás lényeges javulást hozott. De a legjobb fordítás is fordítás marad: az idegen nyelvre született melódiavonalat csak tökéletlenül tudja követni. És talán még a mai operaközönség sem tudja teljesen értékelni, ha egyszer a magyar nyelv talpra áll, megindul a maga lábán, sőt szárnyra kelni próbál.

A nyelv felszabadításának, a természetes hanglejtés zenévé fokozásának útjára lépett Bartók, s ezzel nagyban előrevitte egy magyar recitatív-stílus kialakulását. Ez az első mű a magyar operaszínpadon, amelyben az ének elejétől végig egyöntetű, ki nem zökkenő magyarsággal szól hozzánk.

[...] Hatéves koromban kezdtem zongorázni tanulni édesanyámtól.

[...] Atyámban, aki egy gazdászati iskola igazgatója volt, meglehetősen magasfokú zenei tehetség élt, zongorázott, műkedvelőkből zenekart szervezett, sőt megpróbálkozott táncdarabok komponálásával is. Nyolcéves voltam, amikor meghalt. [...] Halála után anyámra hárult a gond, hogy mint népiskolai tanítónő mindennapi kenyerünket megkeresse. Nagyszőllősre kerültünk, azután Besztercére, Erdélybe, végül 1893-ban Pozsonyba. Minthogy már kilencéves koromban kezdtem apró zongoradarabokat komponálni és [...] Nagyszőllősön mint „zeneszerző” és „zongoraművész” is felléptem, nagyon fontos volt számunkra, hogy végre nagyobb városba költözködjünk.

[...] Már egész kicsi korában észrevettük, hogy nagyon szereti az éneket, a zenét. Pesztonkája sokat énekelt neki, amit mindig élvezettel hallgatott. Egyszer 1 1/2 éves korában történt: én egy táncdarabot játszottam, melyet figyelemmel hallgatott, másnap a zongorára mutatott és intett (beszélni még nem tudott), hogy játsszam; én többféle táncdarabot játszottam, de ő mindig csóválta a fejét, hogy nem azt, akkor azt a bizonyos darabot vettem elő, erre ő mosolyogva igent intett. Harmadnap próbára tettem őt, nem volt-e ez csak véletlen, de ő ismét úgy tett, mint előző nap, mígnem eltaláltam a helyes darabot.

[...] 3 éves korában dobot kapott, ezzel nagy öröme volt, ha én zongoráztam, ő kicsi székére ült, előtte zsámolyon volt dobja és megadta a pontos ütemet; ha 3/4-ből 4/4-re mentem át, egy pillanatig abbahagyta a dobolást, ekkor folytatta a megfelelő ütemben; még most is magam előtt látom, mikor nagy komolyan és figyelmesen kísérte játékomat. Ha nálunk némelykor cigányzene szólt (rendkívüli alkalomkor), ő intett, hogy oda vigyük és akkor bámulatos figyelemmel hallgatta a zenét; a vendégek nem győzték eléggé nézni, hogy ily csepp gyermeket így leköti a zene. 4 éves korában egy ujjal kiverte a zongorán az előtte ismeretes népdalokat; 40-et tudott és ha mondtuk a dal kezdő szövegét, ő azonnal tudott játszani. Jó emlékező tehetsége volt már akkor.

[...] Megkért, tanítsam zongorázni, nemigen akartam, mert gyenge szervezetű gyerek volt, de annyira kért, hogy mégis elkezdtem az oktatást, de mindig csak 1/4 vagy 1/2 órát adtam neki. Március 25-én (éppen 5-ik születése napján) kezdtük a tanulást és ápr. 23-án Béla-napkor egy kis négykezessel lepte meg az apját.

[...] Csak 7 éves korában került iskolába, addig nálam tanult; igen könnyen és szívesen tanult, persze Nagyszentmiklóson, ahol nem volt olyan népiskola és igen keveset követeltek, ő mihamarább a legelső tanuló volt és 8 éves korában csupa 1-essel elvégezte a IV. elemit. Én tudását még nem találtam megfelelőnek és Nagyszőllősön ismételte a IV. osztályt, szintén kitűnő sikerrel. Ott állami iskola volt ahol, hol jól tanítottak. Tanítója nagyon szerette, egyáltalában később is - kivéve Nagyváradon - minden iskolában kivívta tanárai szeretetét, mert szorgalmas és jó magaviseletű fiú volt.

Kedves mama!

[...] Dohnányinak, mint tán tudod, nagyon tetszenek dalaink. Most beszéltem vele először hosszú idő óta, rögtön a füzet dicséretével kezdte. Megkérdeztem tőle, mit gondol lehetne-e a következő füzetet egy német kiadónál kiadni. Erre ő rögtön ajánlkozott, hogy megpendíti az eszmét német kiadói előtt, sőt arra is ajánlkozott, hogy – ha azt hisszük, hogy hasznunk volna belőle – szívesen közölne ő is néhány dalt.

Grubernénél történt ez a megbeszélés, a ki roppant örülne, ha 3 emberének neve (Dohnányi – Bartók – Kodály) egy címlapra kerülnének. Most a kiadón múlik, hogy így lesz-e, vagy sehogy se lesz-e. Mert a magyar marhákkal – illetve közönséggel nem fogok többet vesződni. Helyesen írja Kodály erről: „szamárnak nem való fácánpecsenye; ha bele is tömjük, megárt neki”.

Hagyjuk a szamarakat szamaraknak lenni, és menjünk minden komoly szellemi produkcióval külföldre. Fuljanak az itteniek a jánosvitézbe, meg a vígözvegybe, semmi közöm hozzá.

[...] A természethez hasonlóan szerette a gyerekeket és minden törekvése ezen a téren az volt, hogy a könnyebben hajlítható gyermekekbe oltsa be a szebb életre való törekvést. Zenei téren ezt több módon igyekezett lehetővé tenni, és a [...] „Gyermekeknek” sorozat, majd a tudományos részletességgel végigvezetett Mikrokosmos mind azt célozta, hogy a jövő nemzedékének megfelelő zenei alapot adjon. A gyermeknevelésnél is nagy alaposságot mutatott annak a főelvnek szem előtt tartásával, hogy a gyermek önálló egyéniség, akit elsősorban jó példával és semmi esetre sem erőszakkal kell nevelni. Ezt az elvet következetesen keresztülvitte mindkét fiánál, és bár sohasem hallottam tőle még csak hangosabb szót sem, tanács formájában mondott útmutatásait sohasem jutott volna eszembe megszegni, mert egyéniségében olyan varázserő volt, amely más magatartást lehetetlenné tett volna.

[...]

A magyar nyelvvel állandóan nagy alapossággal foglalkozott, igen szépen beszélt magyarul és sokszor említette sajnálkozva, hogy a Gombocz-Melich-féle etimológiai szótár kötetei milyen lassan jelennek meg. A Magyarosan című folyóiratot járatta és minden alkalmas helyen küzdött a helyes magyarságért. – Már fiatal korában jól beszélt franciául és németül; később románul, tótul, angolul és olaszul is megtanult, foglalkozott az arab, török, bolgár, finn nyelvvel, élete végén pedig a délszláv nyelvvel is. A tudomány és haladás minden szempontból érdekelte, de a hagyományokat és a természetet a mohó mechanizálástól féltette. Érdekelte a rádió és annak fejlődése, de saját magának soha nem volt rádiója, és meggyőződése volt, hogy gépi zenével nem lehet pótolni a természetes zenét. Első repülőútjára nagy érdeklődéssel készült és itt nemcsak a repülés élménye, hanem a repülőgép szerkezete is érdekelte.

[...] Az 1917. év döntő változást hozott a budapesti közönségnek műveimmel szemben tanúsított magatartásában: megérhettem végre, hogy egy nagyobb művemet, A fából faragott királyfi című táncjátékot Tango Egisto karmester vezénylete alatt zeneileg kifogástalan előadásban hallhattam. 1918-ban ugyancsak Tango mutatta be régebbi színpadi művemet, az 1911-ben írt A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos zenedrámát.

Berlin és Budapest közt, 1931. január 10-én. Német nyelvű levél

Felfogásom a következő: Magyar zeneszerzőnek tartom magamat. Azon eredeti műveim alapján, amelyekben román népzenén alapuló vagy attól ihletett saját dallamaimat használom fel, éppoly kevéssé tekinthetnek engem román zeneszerzőnek, mint ahogyan Brahms, Schubert és Debussy sem nevezhetők magyar, ill. spanyol zeneszerzőknek a magyaros, ill. spanyolos tematikát felhasználó eredeti szerzeményeik alapján. Ön vagy más tudósok -–nézetem szerint – helyesebben tennék, ha lemondanának erről a megjelölésről és annak a megállapítására szorítkoznának, hogy „itt meg itt, ebben és ebben a műben román ihletettségű tematika van”. – Ha az Ön felfogása helytálló lenne, ugyanilyen joggal „szlovák zeneszerző”.nek is nevezhetnének, tehát háromnemzetiségű zeneszerző lennék!

[...] Az én zeneszerzői munkásságom, épp mert e háromféle (magyar, román és szlovák) forrásból fakad, voltaképpen annak az integritás-gondolatnak megtestesüléseként fogható fel, melyet ma Magyarországon annyira hangoztatnak. Természetesen ezt nem azért írom Önnek, hogy ennek hangot adjon, és Ön bizonyára óvakodni fog ettől, hiszen ilyesmi nem való a román sajtóba. Csak úgy említem meg, mint lehetséges szempontot, amelyet kb. 10 éve ismertem fel, amikor a mai sovinisztáink a leghevesebben támadtak engem állítólagos zenei Scotus Viator-ságom miatt.

Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére.

Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás! Az én – mondjuk földrajzi helyzetem következtében a magyar forrás van hozzám legközelebb, ezért műveimben a magyar hatás a legerősebb. Hogy mármost a stílusom – különböző forrásoktól függetlenül – vajon magyar jellegű-e vagy sem (és minden ezen múlik), azt másoknak kell megítélniök, nem nekem. Én mindenesetre úgy érzem, hogy ez megvan benne.

(Pesti Hírlap, 1925. május 31.)

Ezüstfej. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során. A test, mely a negyvennégy éves fejet emeli, törékeny, kicsiny, szinte eltűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. Taglejtései alig vannak. Mire is valók lennének ezek? Minden erő, lendület kell, hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égig nyúló karral, mozogni, önkívületes álomban. Legföllebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, figyelő, sötét szem, a látó agyvelő, mely kiugrik koponyánk legmesszebb levő hegyfokára s az ismeretvágy kétségbeesésében két kukucskáló-lyukat tör magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van körötte. Én utálom azt a felfogást, mely a művészt keresi a hétköznapi életben. Tudom, voltak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyésre hasonlítottak, vagy tehénhajcsárokra, vagy díjbirkózókra, mint arra a képre, melyet a műkedvelő ábránd kirajzolt magának. De az az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő, és alkotásaira kell gondolnom. Környezete: Bösendorfer-zongora, melyet a Bösendorfer-cég bocsátott rendelkezésére, kalotaszegi asztal, melyre a székely atyafi kifaragta, akkurátusan „Bartók-Béla”, meg fönn a falon hupikék állványon három hupikék magyar paraszttányér. Ezzel felesel lenn a zongorán néhány külföldi zenei folyóirat…

(Magyar Nemzet, 1940. okt. 3.)

– [...] A „Mikrokosmos” egyik darabja már az 1926-ban megjelent „Kilenc kis zongoradarabbal” egyidős. Tulajdonképpen a „Kilenc kis zongoradarab” tizedikjének készült, de onnan valahogy kimaradt. Már akkor foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy kezdeti tanítás számára egészen könnyű zongoramuzsikát írjak. Igazából csak 1932 nyarán láttam a munkához; [...] végül száz és egynéhány volt együtt 1938-ban. De még mindig mutatkoztak hiányok. Ezeket tavaly pótoltam; így többek közt az I. füzet első fele ekkor készült. [...] Az anyag gyakorlati kipróbálására kitűnő házi alkalom kínálkozott. 1933-ban kisfiam, Péter nagyon kért, taníttassuk zongorázni. Gondoltam egy nagyot és merészet - és magam fogtam hozzá ehhez a számomra kissé szokatlan feladathoz. Ének- és technikai gyakorlatokon kívül csakis Mikrokosmos-muzsikát kapott a gyerek; remélem, hasznára vált, de azt is bevallhatom, hogy én is sokat tanultam ebből a kísérletből.

– A negyedik füzetben van két darab „Bolgár ritmus” címmel, a hatodik füzetben pedig: „Hat tánc bolgár ritmusban”. Ezek a darabok valóban bolgár népdalok felhasználásával készültek?

– Nem, ezek nem bolgár népdalok, csupán ritmusok, ún. bolgár ritmus; eredeti kompozíció, nincsen bennük népi dallam. [...] A bolgár ritmusú daraboknak egyébként nagyobbrészt nincs is bolgár karakterük, sőt némelyiknek a melódiája inkább magyaros: bolgár ritmusba oltott magyar.

[...] A csodálatos mandarin idején Bartók mint küzdő fél vett részt abban a zűrzavaros harcban, mely az európai művészet számára az emberi méltóság megmentését tűzte ki célul: a humanitás védelmét minden erőszak, barbárság és embertelenség ellenében. Tizenegy évvel utóbb, mikor a fenyegetően boruló európai látóhatár alatt Bartók újra felteszi magának ezt a döntő kérdést, „az ember megmentésének” mindenkit nyugtalanító kérdését, már nem ennyire közelről, nem a viaskodás közepette ad reá választ, hanem messzebbről, magasabbról s épp ezért győzelmesebben. A nagy mű, amelyre gondolunk, a „Cantata profana” címet viseli, s 1930-ban keletkezett, abban az időben, amikor Bartók már határozott és egyértelmű fogalmazásban tűzi ki maga elé legfőbb célul a „népek testvérré válásának” szolgálatát. [...]

(Budapest, 1938. ápr. 13., német nyelvű levél)

[...] az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek. A kérdés csak az: mikor, hogyan? Hogy azután egy ilyen országban hogyan tudok tovább élni, vagy – ami ugyanazt jelenti – tovább dolgozni, el sem lehet képzelni. Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet. De még a legkedvezőbb esetben is - óriási nehézséget és lelki gyötrődést jelentene számomra valamilyen idegen országban a mindennapi kenyér megszerzése (most, 58. életévemben újra kezdeni valahol, és teljesen ráutalva lenni), annyira, hogy erre gondolni sem lehet. Mert ezzel nem érnék el semmit, hiszen ilyen körülmények között máshol sem tudnám tulajdonképpeni és legfontosabb munkáimat elvégezni. Tehát teljesen mindegy, hogy megyek-e, vagy maradok. Amit eddig írtam, Magyarországra vonatkozik, ahol sajnos a „művelt” keresztény emberek majdnem kizárólag a náci-rendszernek hódolnak: igazán szégyellem, hogy ebből az osztályból származom.

[...] Ami az én egyéni helyzetem illeti, egyelőre meglehetősen rossz, mert nemcsak a kiadóvállalatom (U. E.) lett náci-vállalattá (a tulajdonosokat és vezetőket egész egyszerűen kidobták), hanem az A. K. M is (előadási jogokat intéző bécsi társaság), amelyhez én is (Kodály is) tartozom, és amelyet most ugyancsak „nácisítottak”. Éppen tegnapelőtt kaptam meg a hírhedt kérdőívet nagyapákról és egyebekről szóló kérdésekkel, továbbá: „Ön német vérű, fajrokon, vagy nem árja?” Természetesen ezt a kérdőívet sem én, sem Kodály nem töltjük ki: a mi álláspontunk az, hogy az ilyen kérdezgetések jog- és törvényellenesek. (Tulajdonképpen kár, mert a válaszolás során tréfákat lehetne űzni, pl. mondhatnánk, hogy nem vagyunk árják – mert végeredményben (ahogy a lexikonból értesülök) a „árja” „indoeurópait” jelent; mi magyarok azonban finnugorok vagyunk, igen, sőt talán fajilag észak-törökök, tehát egyáltalában nem indoeurópaiak, és ennek következtében nem árják. Egy másik kérdés így hangzik: „Hol és mikor sebesült meg?” Felelet: „1938. márc. 11, 12 és 13-án Bécsben!”)

Sajnos azonban ezeket a tréfákat nem engedhetjük meg magunknak, mert ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ehhez a törvényellenes kérdőívhez sincs semmi közünk, és ezért válaszolatlanul kell maradnia. [...]

Temetésem a lehető legegyszerűbben történjék. Ha netán halálom után utcát akarnának nevemről elnevezni, vagy ha nyilvános helyen velem kapcsolatban emléktáblát akarnának elhelyezni, akkor kívánságom ez:

Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.

Ezt a végrendeletemet sajátkezűleg írtam és írtam alá és ezúttal is megerősítem, hogy az ebben foglaltak az én végakaratomat jelentik.

[...] Négy esztendeje élek az Egyesült Államokban önkéntes menekültként.

[...] E nehéz korszakban folytatott zeneszerzői tevékenységemről nincs sok mondanivalóm. Az első években a Columbia Egyetemen szívvel-lélekkel merültem bele a szerb-horvát parasztzene tanulmányozásába. Kutatásaim eredményei a Columbia University Pressnél tanulmány formájában kerülnek kiadásra. Elszántságomnak és szakadatlan munkámnak másik, kevésbé szerencsés eredménye a kimerültség okozta betegségem volt. A súlyos megpróbáltatás többé-kevésbé véget ért, és végül is folytathattam zeneszerzői tevékenységemet. Ilyenformán, körülbelül egy évvel ezelőtt öt tételből álló nagyzenekari „Concerto”-t írtam a Koussevitzky Alapítvány részére. Az idén egy szólószonátát írtam hegedűre Yehudi Menuhinnak, aki a darabot a New York-i Carnegie Hallban a most novemberben tartandó hangversenyén mutatja be. Menuhin műsorára tűzte hegedűversenyemet és első hegedű-zongora szonátámat is; ezeket az Egyesült Államokban és Angliában tartott hangversenyein játszotta.

[...] Tudása és emlékezőképessége egyenesen meghökkentő volt. Megjelenése eltitkolta jellemének felmérhetetlen tüzét és erejét. [...] Csupán szemei – ezek a fantasztikus módon mindenen áthatoló szemek – fedték fel igazi valóját. Ezek árulták el lelkének lángoló tüzét, míg egyre emésztődő teste féltékenyen takarékoskodott minden cseppnyi erejével, a legfontosabb célok számára tartogatva azt.

Sohasem fogom elfelejteni első találkozásunkat, 1943 novemberében. Mielőtt valaha is hallottam volna bármely művét, vagy valaha is találkoztam volna vele, Hegedűversenye partitúrájának szépségei által rabulejtve előadtam ezt a művet. [...] Mikor pedig mintegy két héttel ezután – a Carnegie Hallban, New Yorkban tartandó hangversenyem műsorára tűztem hegedűre és zongorára írt Szonátáját, némi szorongással gondoskodtam róla, hogy eljátszhassam ezt a művet Bartóknak és meghallgathassam kritikai megjegyzéseit, mielőtt a nyilvánosság előtt előadnám. [...]

Minden teketória nélkül azonnal leült, elővette szemüvegét és ceruzáját, majd maga elé terítette a Szonáta magával hozott példányát s mi – látva, hogy nincs szükség semmi ceremóniára – elkezdtünk játszani. [...] Mindjárt az első hangoknál elektromos áramkör jött létre köztünk, kötelék – lelkeket egybekapcsoló bensőséges kötelék –, amely mindvégig erős és szilárd maradt. Úgy éreztük, mintha már évek óta ismertük volna egymást. S valóban, úgy hiszem, zeneszerző és előadója között egyetlenegy szó nélkül is erősebb, bensőségesebb lelki kötelék létesülhet, mint az illető zeneszerző és évek óta ismert barátja között. A zeneszerző ugyanis személyiségének lényegét, énjének magvát művei számára tartja fönn.

Mikor az első tételt befejeztük, Bartók fölkelt, odajött, és a következő szavakat intézte hozzám, amelyek az ő szájából a lángragyúlt szenvedély fékezetlenül túláradó kitörésével voltak egyenértékűek. Ezt mondotta: „Mindeddig azt hittem, hogy egy művet csak akkor adnak így elő, amikor szerzője már réges-rég halott.”

Az embert hallotta és a világegyetemet, az életet hallotta és a halált, a világegyetem virágzását az emberben, s az ember fénypontszerűen lüktetve fölvillanó világegyetem-útját, s szép szíve szétfoszlását, fénylő ködpontszerű szétfoszlását a mindenség élettől-áldott, haláltól-nemzett ősanyagában. Ez volt Bartók Béla zenéje! E végzetes, gyötrő, boldog, tiszta hallások együtthallása volt Bartók Béla zenéje, mert zenéje a Lét hangjainak komor és fölemelő, konok és kristály-titokzatosságú együttese volt, a földre-teremtett ember, s a világegyetemnek kiszolgáltatott embert végtelen ősterébe záró világ-anyag hangjainak szent kúszaságában és szent zűrzavarában végülis oly keményen harmónikus együttese, vad, boldog és tiszta együtthangzása volt Bartók Béla zenéje. Ő a történelem hangjait is hallotta, a Föld őskezdet-óta-történelem hangját, az óriás őspáfrány-növekedést, a gigászi őssárkányképleteket és lépteket, népek riadt és boldog hömpölygését, a kopár őstengerek dörejét, népek sírását, jajját, szülőanya-ordítozását, a tűz örvényléseit, a kőzetek hűlését és titkos növekedését és népe tiszta énekét, a megtisztítót és kegyelmeset, a történelemből és szenvedésből-áradót, a harmatos ajkakról és átoklila ajkakról kivirágzót és csobogót. Az ő mindenséget-együtthallása maga volt a teremtő szabadság. Az ő mindenthalló tudása: a szabadság könyörtelen hite volt. Az ő szabad és végtelen zenéje az ember szabadságának legnagyobb vallomása volt. Ezért lett, ezért lehetett ez a Nagyon Magányos Ember, ez az Istennel-együtt-halló és együtt-teremtő Ember-óriás példája, hite és mámora sorsunknak, életünknek és hitünknek.

Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő? Zenéjében, amelyben legalább annyi közös akarat van, mint az új magánya, a végtelen újszülött-magányosság, zenéjében, amely a természet forradalma, a mindenség forradalmi lángolása, a makacs és kegyetlen anyag forrongó fölszabadúlása, az anyag rejtelmeinek és démoni reményeinek jajgatása és boldog, lázas, véres, égő, fekete, fehér, réműlt, madarakkal-beszőtt, árnyékokkal-átizzó, rovarokkal-kopogó, fákkal-suhogva-tántorgó kiáltozása, zenéjében az anyag jelene van, a mindenség mindíg-jelene, a történelem vak jelenideje él, az anyag jelenidejű mámora retteg, az anyag teremti önmagát újra önmagában, az irgalmatlan, gyönyörű őstűz ropog, üvölt és lüktetve, jajgatva beszél. Zenéjében nincs semmi tegnap. Semmi tegnap-akarása, tegnap-visszavágyás, tegnapot-siratás, semmi tegnap-öröm. Bartók Béla a Lét Hatalmas Szövevényének homályába és rétegeibe nézett kemény ősakarat-szemével, mint kristály-késsel fölhasítva vérzékeny virágbozontú homályszövevény öntudatlan-okos és öntudatosan tenyésző szövetét, hogy lássa a mélyek és homály-üregek titkos akaratát és halál-telepeit. És a történelem-holnapok, jövő-titkok, tiszta források ragyogása és tüze felé ment szarvas-lépésekkel, s lépte nyomai, mint kétkagylós zöld moha-szívek az időben, vitte fehér szarvaskirály-koronájú fejét a véres jövő elé, a poklos jövő felé, s koponyája mérhetetlen kristálybozontjában a teremtés tűzcsomói, a valóság lángködei, az izzó idő-anyag, az örökkévaló anyag tüzes történelme.