A ballagás kifejezés a latin ’valetans’= búcsúzó szóból ered; a szokás pedig
Selmecbányáról, ahol a XIX. század 70-es éveiben az erdészeti és bányászati
Akadémia hagyományaként a hallgatók a Ballag már a
vén diák… kezdetű dal éneklésével búcsúztak el iskolájuktól. Lassan az
egész országban és minden iskolatípusban elterjedt a ballagás szokása; a XX.
század elejére pedig általánossá vált. Az 1920-as években a Ballag már a vén diák kezdetű dalt felváltotta
az Elmegyek, elmegyek… kezdetű magyar népdal…
Szokássá vált az is, hogy a ballagás előtti éjszakán a végzősök szerenáddal
köszöntik tanáraikat, a ballagás napján pedig az iskola zászlóját követve mennek
végig a folyosókon vállukon egy kis tarisznyával, amelybe az alsóbb évesek
pogácsát, sót, földet és aprópénzt tesznek és elhelyezik az iskola fényképét is.
Az 1950-es években betiltották a ballagási szokásokat. Ma már nemcsak a
középiskolákban, hanem az általános iskolákban és az óvodákban is rendeznek
ballagási ünnepségeket.
A titokzatos épület öt emeletével iskolává állt össze a továbbiak során, a folyosók felől
hatalmas, belső, udvarra néző ablakait négyzetes üvegrekeszek borították.
Az ember körbebolyongta a Hunyadi tér szombati hacacáréját, piros kocsijával – nem lehetett
parkolni. Végezetül egy cigányos mellékutcában kikászálódott a mély ülésből, sárga bilincsét gondosan
rákulcsolta behúzott kézifékjére, s kezében a virágcsokorral megindult keresni a lányt. Mit virágcsokor?
A zöld papírgirlandok közé arany bonbonokat pettyeztek, olyan volt, mint egy virág-ékszer, de ezt
kérte tőle a lány…
aki várta az épületben. Ki ez a lány? Az ember olyan volt, mint a szerelmes, aki keresi
titokzatos társát. Fölívelő nyak, sötétkék ruha, virág-csukló. Annyit tudott róla, olyan az arca kissé, mint
Csinszkáé, aki szintén ebben az épületben járta egyik gimnáziumi osztályát. Az ember, kezében a
bohócosan földíszített papírgirlandos csokorral támolygott és kereste az ő kis Csinszkáját. Az emberek
elsodorták, ki-ki a maga lányát űzte polgárian kiglancolt ruhájában, ötezer forintos malomkerék
nagyságú bokrétájával. Kattogtak a fényképezőgépek, a videokészülékek azt hitték, megörökíthetik
a halhatatlanságot a májusi délelőtt napremegésében.
Megtanított szeretni, tudunk hát gyűlölni is. Megtanította, mi az értékes, tudjuk tehát azt is, mindig, bármilyen élethelyzetben, mi a talmi. Megtanította nekünk az irodalomban, mi a tragédia. Képessé tett minket arra, hogy saját életünkben is érzékeljük és megéljük a tragikumot.
Ákombák még jóformán be se írta a hiányzókat, nyílik az ajtó, s be rajta a fődiri. Nyájas, galambősz, rózsaszín bácsi, aranykeretes szemüveggel, lila színű
zsakettban. Sarkában a diri, szúró szemeivel, hosszú bajuszával, mivelhogy a szakállából is pedert hozzá egy darabot. Ákombák nagy sebbel-lobbal szalad le elibük a katedráról, s miután
kezet fogott velök, szokása szerint idegesen kabátja szárnyába törülte kezét.
