higgyek-e az internetkultúra (magam is haszonélvezője vagyok) mindenek felett való hatalmában? Csakugyan annyit változott a világ? Az olvasó? Tudom, tudom: a vers nem a legkeresettebb árucikk. De mint afféle rögeszmés, elaggott írónak (dehogy mondok költőt, mindig is idétlennek, illetlennek éreztem, nem is beszélve róla, hogy a fényes elméjű Roland Barthes esetleg megkaparintja egy versemet, s miközben sikeresen recipiálja, engem egyszerűen megöl), sehogy sem akaródzik beletörődni. Igaz, egy-egy frissen megjelent verseskönyv el sem igen jut az olvasóhoz, a szerző, honorárium helyett, megkapja a fél auflágot, szétosztogathatja a brancsban, legfeljebb a (nagyon esetleges) kritika vesz róla tudomást.

Az irodalom részben tehát ott marad köz- és magánkönyvtárainkban, részben azonban elszakad az ő anyagi valóságától, a félezer éves könyvtől, és digitális suhanássá változik. Sőt az is lehet, hogy a szemtelen olvasó azt csinál a szövegünkkel, amit akar, kiemel belőle részeket, amelyek tetszenek neki, másokat elhagy, interaktív gazdája lesz annak, hogy mit olvas el, és mind gyakrabban követi azt az utálatos szokást, amelyet a diákok gyakorolnak, hogy fejezeteket, oldalakat, szemelvényeket olvasnak tanáraik biztatására művekből, amelyeket szerves egésznek szánt a szerző, aki eleve rossz szemmel néz mindenféle húzási, tömörítési, vagdalási intervencióra.