Harmadnapja esett a hó, előbb csak nagy pelyhekben, ritkásan; fél nap múltán apró szeműre váltva sűrűvé tette a levegőt is. Az öregember hetedik emeleti lakás ablakából nézi a zimankót. Idegenül. Városba költözését követően egy lócán ülve órákig nézett farkasszemet az irdatlan méretű panelházzal. Újabban ablakba állva nézi a világot. „Innen felülről ez is más, a hóesés. Földszintes ház ablakából érezni, ahogy földet ér a hó, néhány éve még hallottam a neszezését is. Ez más tél.”

Elözvegyült. „Jó, minden jó. Nem kell tüzelni, és meleg van. Fürdőkád. Van orvos, üzlet is. Csak ez más. Itt semmi sem az enyém. Mindenem van, meg semmim sincs”, írta leánytestvérének.

Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.

– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?

– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.

Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!