Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát embermódra és az emberek között kell élned.

Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: „Igen, igen!” Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.

De most egészen más emberek voltak.

Visszakapták kedélyüket; kedvesebbek lettek, egyszerűbbek, közvetlenebbek. Az igazságtalanság nem gyűlöletté kovácsolódott bennük, hanem emberszeretetté. A jégpáncél alól régen elfeledett érzelmek kandikáltak ki; azt égette ki belőlük a szenvedés, ami a legrosszabb volt bennük: a hatalom aljasságát. Úgy érezték, hogy legfontosabb feladatuk – ha egyáltalán van még feladatuk ebben az életben –, továbbadni azt, amit tapasztaltak, hogy soha többé ilyesmi meg ne történhessék.