Tanácstalanságomban őbelé vetettem minden reménységemet, mert a gyermek, ki oly nehezen s kelletlenül érkezett ebbe a világba, továbbra is úgy viselte magát, mintha nem leltek volna nála tetszésre az itt találtak, s nemigen gyarapodott testiekben. A néki odakínált csecsbimbót csak ímmel-ámmal vette ajkai közé, s rövidesen engedte ismét kifordulni onnét, talán mert keblemből is csak vékonyan s szűkösen fakadt az éltető tej. A gyertyaöntőné erélyes természete és derült kedélye nem tűrhette az efféle lázadozást az élet követelményei ellen, s én sokszor borzadva láttam, amint nagy, erős kezével megragadta az apró, finom mívű koponyát s erélyesen keblem felé fordította, vagy valami mézes folyadékba mártott kenyérdarabbal-mivel addig bökdöste a gyermek ajkait, míg az tiltakozó nyöszörgésre nyitotta száját, s ekkor ajkai közé erőltette a csecsbimbómat. Azonfelül korsószám itatta velem a vizet s a tejet, s apámat is igen vegzálta, adna nekem valami főzetet, amitől az asszonyoknak megszaporodik a tejük, de apám csak bosszúsan legyintett, mint mindig, ha úgy gondolta, hogy valaki az ő mesterségébe kontárkodik. Egy asszonynak vagy van teje, vagy nincsen, mordult megvetően a gyertyaöntőnére, ki bosszúságában elvörösödött, és ingerült sóhaj kíséretében szemét az ég felé emelte, ezzel mutatva, mi a véleménye az efféle férfiúi szentenciákról. Apám egyébiránt eleitől fogva nem bízott benne, hogy képes leszek a természet rendelése szerint táplálni a gyermekemet. „Nem fogod tudni te azt szoptatni!”, jegyezte meg mindjárt a gyermek születésének másnapján, amikor Kernné, a bába a gyermeket keblemre helyezte. „Mindig is vézna voltál”, tette hozzá, mit sem törődve a bába haragos tekintetével.