Hisz a föld közeledik a naphoz.

Minden ember kibeszéli, amit szívén hordoz. A legféltettebb titkokat. Aki gyűlölte a nagyoknagyjait, kikiabálja azt az utcán; s aki szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utcán.

S a föld még mindig közeledett a naphoz.

Március tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A sajtószabadság napja.

Száz új hírlap keletkezik egyszerre; fennhangzó nevű, büszke jelszavú hírlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utcai gyerkőcök árulva hirdetik a vásáros népnek. Millió röpív száll kézrül kézre, csoportoktul olvasva az utcaszögleteken.

De vannak általános elvek, melyeket rendíthetetlen alapokúl bevallani lehet, sőt kell; melyeket még hasznosság tekintetéből is feladni tilos; melyekért meghalni nemcsak egyesnek kötelesség, de melyek elárulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gyalázat, mert a javak között nem legfőbb az élet.

Ez alapelveket én, ki szerencsés voltam sokak bizalma által a népképviselői nehéz, de éppen ezért dicső pályára kitűzetni, három szóban foglalom össze, s e három szó:

„Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát, a személyes felelősségre fektetett kormányt megyei municípiummal és sajtószabadsággal, ezen két legerősebb gyámolóval egyetemben.

Az előzmények, az elszórt utalások és a kapcsolatviszonyok ismeretében Kossuth feltételezett jelentős szerepe a küzdelemben csak a „közjogi”, saját fogalomhasználata szerint a „közpolgári” kérdéskörben konkretizálható, az érintett albizottság tagjaként elmondott beszéde, fennmaradt feljegyzései és egy általa fogalmazott különvélemény alapján. A zempléni reformerek feltételezhető munkamegosztásának megfelelően közgyűlési beszédet a sajtószabadság érdekében mondott. Azzal a túlértékeléstől sem mentes meggyőződéstől áthatva a sajtószabadság politikai jelentősége iránt, ami olyannyira jellemezte saját, sőt az elkövetkező tollforgató nemzedék liberálisait Európa-szerte és idehaza, hangsúlyozta Kossuth: „Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s a szabadságnak nem egy osztályt különösen, hanem egész kedves nemzetemet közösen boldogító kifejlődése felől kétségbe nem esem.” De a sajtószabadság nagyon is absztrahálható témakörében sem mulasztotta el az ügyes hivatkozást arra, „hogy egy mások lenyomásával privilegiált osztálynak tagjai, hogy magyar nemesek s aristocraták vagyunk”, és ezért is kívánatos, hogy „vetkezzünk ki az önzés lepléből” annak megértése érdekében, mennyire alapfeltétele egy nemzet szabadságának a „szabad sajtó”. Ugyanakkor hangot adott annak a véleményének is, hogy „szerencsétlen kormány az, mellyhez szabadon nem jut fel a közvélemény, a veszedelem napjaiban nincs annak mire támaszkodni”.

A parlamentnek könnyen elfajulható, esetleg erőszakos választásokkal is súlyosbított uralmát a száz év előtti centralisták az emberi szabadságjogok minél szélesebb és hatékonyabb alkalmazásával próbálták ellensúlyozni. Különösen nagy reménységgel tekintettek a „szabad egyesülhetési jogra”. Maga Szalay Lászlóis négy cikket írt 1847-ben az egyesülési jogról, melyet az emberi természetből, ősi ösztönökből vezetett le, s melyben az emberi társadalom kiindulási pontját s egyszersmind jövendőjét is látta. Mint a haladás hívője egyúttal abban is hitt, hogy egyesülés által, az elv minél szélesebb körű alkalmazásával szinte a végtelenbe növelhető a nemzetek és az emberiség ereje és boldogsága. Annyira lényeges dolognak tartotta ezt az emberi életben, hogy az ”egyesülési szabadságot” túlságosan gyönge kifejezésként mellőzni kívánta, s helyében az egyesülési jogról szeretett beszélni, mint ahogy a sajtószabadság helyett is a sajtójog elnevezést ajánlotta, ezzel is jelezve, hogy az írás és közlés szabadsága is az embernek leggyökeresebb, alapvető jogai közé tartozik.

[…]

A történelemből tudjuk, hogy a centralisták programpontjai közül a nagy beteljesüléskor, 1848-ban aránylag kevés valósult meg, bár a leglényegesebbek, a parlamenti felelős kormány, a népképviselet a törvényhozásban és a sajtószabadság belekerült az áprilisi törvények közé. Szalay, Eötvös és Csengery igazságszolgáltatási javaslatait és a szabad községekrevonatkozó elképzeléseit, Lukács Mórictársadalmi előrelátását hasztalan keresnők a 48-as kodifikációkban.

Minden reformnak első feltétele jelen helyzetünk tökéletes ismeretében fekszik – szögezi le Eötvös József, s társaival együtt azt kutatja: a történelem adott pillanatában, Magyarországon 1846-ban, zászlókra pingált fennkölt célkitűzések, kortesbeszédekben elfüstölgött nagyotakarások, megalázkodó labanc vagy kurjongató kuruc kocsmai honfibú helyett milyen gyakorlati politikai tettekre van szüksége, lehetősége hazánknak, hogy kilábaljunk a kátyúból.

Nem a kormány által jóváhagyott mértékű demokráciát, hanem demokratikus társadalmat, igazi demokráciát biztosító intézményrendszert kívánnak: vármegye helyett szabad községeket. Nem paragrafusokkal körülárkolt sajtószabadságot követelnek, hanem jogot a gondolatok és vélemények szabad kimondására: atyai engedékenység helyett szellemi szabadságot. Nem egyesületek jóindulatú engedélyezését kérik, hanem a szabad egyesülés jogát.

Demokratikus és humanista magyar társadalomról álmodtak a józan magyar centralisták 1846-ban; olyan Magyarországról, ahol nem kiváltságos és szerencsés néhányak jó- vagy rosszakaratától, tehetségétől vagy tehetségtelenségétől függ ország és nemzet sorsa, hanem a dolgos nép okos gyülekezeteiben formálódik jelen és jövő; olyan Magyarországról, ahol mindenkinek joga szabadon szólni és kötelessége gondolkodni; olyan Magyarországról, ahol nem az állam tartja kordában az embereket, hanem az emberek formálják, alakítják az államot.

Landerer nyomdájában a sajtószabadság ünnepe a Nemzeti dal és a Tizenkét pont. Petőfi elfelejtette magához venni költeménye kéziratát, reggel nem gondolt arra: lehetséges lesz kinyomtatni forradalmas lobogású szózatát. Tintát, papírt kér, emlékezetből írja le a verssorokat. Vasvári kezében ollóval várja egy-egy versszak elkészültét, felszabdalja a papírt, hadd dolgozzanak a szedők, s míg nyomják az első példányokat, lelkesíti a nyomda előtt egybegyűlt várakozókat.

Az összes jogászság lejött az Egyetem térre, ahol Petőfi, Jókai ismételték az előbbi szavalást, s ahol Vidacs János rögtönzött kész beszéddel villanyozta föl az ifjúságot.

Következett a Landerer és Heckenast-féle nyomda előtti jelenet, a Hatvani utcai azon háza előtt, ahol most a Kammon kávéház van.

Petőfi verse és a 12 pont itt, cenzúra nélkül, rögtön ki lett szedve, nyomva, mialatt az utcán izgató szónoklatok tartattak számosak által. A nyomtatványok aztán szétosztattak.

Délután már az egész város izgalomban és talpon volt.

Esni kezdett, mégpedig jó szaporán. A Városház tere telicsődült esernyős tömeggel s itt a hatóság termébe rohant szóvivők s a roppant népség kiáltozása folytán a tanács is magáévá tette és az erkélyről proklamálta a 12 pontot.

Az eső folyvást szakadt.

De a tömeg esernyősen fölment Buda várába, kiszabadította Táncsicsot és diadallal hozta át Pestre.

Katonaság, valami őrjárat, egyszer vonult ki a nyilvános utcából, föl a Váci utcának, és ekkor észrevehető tolulás támadt a Városház tér ama sarkán. De még csak egy gyereket se nyomtak agyon.

Legkisebb baj se történt. Az egészet elnevezők tréfásan paraplé-forradalomnak, és nagy volt az öröm, hogy „vér” nélkül ment végbe.

Nem gondolók, hogy később olyan nagy lesz a puffanása.

Teljes depresszió uralkodott az ifjú óriások barlangjában, már éppen szétszéledni készültek tíz óra tájt, midőn egy szürkeruhás ifjú lépett be az ajtón, akit senki sem ismert. Könnyen elvegyülhetett volna az apatikus mogorva közönségben, melyet semmi se érdekelt most, de ő ezt éppen nem akarhatta, mert egyenesen felugrott egy biliárd-asztalra. No, erre aztán csakugyan észre kellett őt venni.

– Pozsonyból jövök – szólt lelkendezve, mohón. – Az ifjúság küldötte vagyok. Bécsben kitört a forradalom. Metternichet elkergette a nép és most barikádokat emel.

Csak a Gábriel harsonájától fog így megelevenedni még egyszer a sokaság. Forradalom van Bécsben? Micsoda ostorpattogtatás ez az erekben folydogáló magyar vérnek. Elkergették Metternichet! Ah, tehát őt is, nemcsak Lajos Fülöpöt. Istenem, milyen szép a világ e jámbor Lajos Fülöp és a furfangos Metternich nélkül! Az emberek egyszerre rózsaszínűnek láttak mindent. Az ifjak egymást ölelték. Hát már a bécsiek is dolgoznak, csak mi vagyunk tétlenek? Pokolba a formákkal!

– Cselekedjünk, uraim! Ne tétovázzunk tovább, polgártársak!

Ez a Petőfi fanatikus hangja volt. Az ifjak felugráltak. Úgy van, cselekedjünk! Munkára fel! Vezessetek bennünket! Ezalatt folyton nyíltak a kávéház ajtai és új alakok jöttek új hírekkel. Csodálkozást keltett Vahot Imre és Klauzál Gábor megjelenése. A bécsi forradalom híreit megerősítették a jöttek. A szembenlakó Koplánszky kesztyűcsinálónak a fia érkezett meg Bécsből, aki színről-színre látott egyet-mást az utcai tüntetésekből. Koplánszky elhozta a Pilvaxba a tanút is. Künn az utcán is gyülekeztek zsibongó, álmélkodó és magyarázó tömegek. A Pozsony felől érkező hajó utasai egy félóra alatt szétterjesztették a hírt a városban, egész Pest talpon volt és az Ellenzéki Kör meg a Pilvax előtt tolongott. Egymást ölelgették az emberek és pátosszal beszéltek, mintha színpadon volnának.

Bent a kávéházban az izzó hangulat ereje alatt Irinyi kezdett beszélni, kire nehezteltek egy kicsit, mert az Ellenzéki Kör titkos emberének hitték, aki együtt keverte a kártyákat Klauzállal.

– Polgártársak – szólt Irinyi –, Petőfinek igaza van. Ne hagyjuk magunkat a formák korlátai közé szorítani, most már én is azt mondom. A délutáni népgyűlés határozata fölöslegessé vált. Mondjuk ki, hogy a tizenkét pont rögtöni életbeléptetését követeljük.

– Úgy van! Mondjuk ki!

Megszólított a minap egy kisvárosi Petőfi téren Sándor, a szobor: – Mondd, szépöcsém, hol tart ma a mi nagy álmunk, a gondolat, a szólás, a sajtó, a tájékozódás szabadsága? – Hebegtem zavaromban, mert éppen egy helybéli milliomostól jöttem, akinek a kisiskolás gyermekei a mi beszélgetésünk árnyékában pornófilmen sikongtak a nappali másik sarkában. De a belém szorult jogász kivágta magát:

– Úgyszólván az egész glóbuszon törvény garantálja, Sándor bátyám.

A költő lepillantott galambfoltos csizmájára, ami körül bulvárlapokat hurcolt a késő téli szél, majd fölsandított a nyitott ablakokra – mintha a lelkem legfrissebb emlékébe nézett volna. – Mondd, szépöcsém, milyen alapon nyomtatjátok ki ti ezt a tömérdek ocsmányságot, galádságot, hazugságot, és mutogatjátok a tévécloacákon?

– Petőfi-alapon – mondám én kissé szemtelenül. – Tekegyelmed harcolt érte Hugoval, Byronnal és hasonszőrű barátaival. A sajtónak mindent szabad, amit a törvény nem tilt, a törvény meg egyre kevésbé mer tiltani neki bármit, mert a sajtó azon nyomban kikészítené a jogalkotókat, ha ellene szegülnének. És még igaza is lenne, mert a cenzori hivatalok – no de Petőfi Sándornak tartsak én előadást a cenzorokról?