A nagy változás a XIII. századdal következett. Trevor-Roper szerint azért, mert az eretnekségek egész országrészeket hódítottak meg, mert a keresztesháborúk elvesztek és mert a városok kialakulása megbontotta az addigi társadalmi rendet. Az emberek félni kezdtek a jelentől és a jövőtől, és e félelmük okát kiterjesztették a szektákra, a vénasszonyokra, a kisebbségekre, a zsidókra. Az országok sötét sarkaiban meghúzódó népi babonák szárnyra kaptak mindenhol, és a klérus hozzálátott, hogy rendszert formáljon a balhitekből.

Aquinói Szent Tamás démonológiája ebben, sajnos, vezető szerepet játszott. A tradicionális, kusza fantazmagóriákat a teológusok összefogták. A boszorkányok szombat éjszaka seprűnyélen repülnek gyülekezőhelyeikre. Nagyon sokan: vagy tíz-tizenkétezren vannak minden egyes helyen. Ők a sátán hadserege; céljuk a keresztény hívők legyőzése és a világhatalom átvétele. Gyűléseiken mindig megjelenik az ördög, egy fekete hajú, szálas férfi, jéghideg testtel. Hódolatuk jeléül a boszorkányok fenekét csókolják. Utána nagy lakomát csapnak: varangyosbékát, áspiskígyót és rokonaik kiásott hulláit eszik. Aztán általános orgia kezdődik.

Aquinói Szent Tamás, alaposan és pontosan, igazságos és igazságtalan háborúkra osztotta az országok mérkőzéseit, és helyeselte az előbbieket. E teoretikus nézet a valóságban keveset számított. A maga háborúját rendesen mindkét fél igazságosnak mondta, holott többnyire mind a kettőé igazságtalannak bizonyult, a harmincévestől az első világháborúig és tovább.

Hogy e három között mi a különbség, az részben vélemény dolga (kezdjük ezzel a paradoxonnal), részben megállapodás dolga, részben a nyelvi közmegegyezésé; hiszen a szó nem csekély mértékben önértelmező, és a kifejezés jelentése a szóval jórészt adva van.

Platón szerint a vélemény valahol félúton van a tudás és a tudatlanság között; legalábbis így magyarázza Szókratész az angyalarcú Glaukonnak, AZ ÁLLAM ötödik könyvében.

Aquinói Tamás az aestimatiót (vélekedést) a képzelet és az emlékezés közé interpolálja – ám a szent mindezt, az érzékléssel kiegészítve, az állatnak tulajdonítja, pontosabban az állati léleknek, amely a testtel együtt elpusztul. Mindenesetre nem valami magasrendű rutin, ha szaglászó állat módjára szakadatlanul „vélekedünk” valahogyan mindenről; érzéklésünk, képzeletünk, emlékezetünk „kihagyhat”; de aestimatiónk olyan, mint a lélegzés: nem hagyhat ki – ha igen, úgy az valami nagy bajnak a vészcsengője.

Ésde épp mivel oly nyúlorra valló szimatolás-szaglálódás, a vélemény a tájékozódást szolgálja, és ezért lehet oly tétova; többé-kevésbé könnyen változtatható; s hogy ki így vélekedik valamiről, ki amúgy, azért civilizált világban vagy nem szokás, vagy nem érdemes késhegyre menni – kivált, ha marginális kérdésekről van szó. Szépen fejezi ki ezt a toleranciát az angol idióma: to agree to differ.