Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan ember találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát.

Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.

– Azért én szebb vagyok nálad – mondta a lyuk a zokninak.

– Mi – csodálkozott a zokni –, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?

– Mert átlátni rajtam – mondta a lyuk.

– Ugyan – oktatta a zokni –, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat!

– És piszkos is vagy – folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra –, én bezzeg sohasem piszkolódom be.

Ezen a zokni elgondolkodott.

Hol volt, hol nem volt, a vad ürömföldön túl, de a bogáncsos réten innen, ott, annál az irdatlan magas hegynél, honnan már a madár is visszafordul, volt a sárkányok birodalma. Pontosabban senki se tudja, hogy hol, hiszen emberfia nem jár a sárkányok között, hogyan is merészkedne a tüzet fújó, lángot okádó szörnyetegek közé! De hogy arrafele van valahol, azt mindenki tudja, ha máshonnan nem, a nagy ordítozásból, bömbölésből, mormogásból és tűzfújásból!

A sárkányok királya az irdatlan hegy legbelsejében lakott kilenc gyerekével. A királynak három feje volt, a gyerek sárkányoknak szintén, kivéve a legkisebbet, annak bizony már csak egy feje volt! Csúfolták is eleget ezt az egyfejű legkisebbet, akit éppen ezért Süsünek hívtak, meg talán azért is hívták Süsünek, mert egyéb másban is elütött a testvéreitől. Szelíd volt, mint a bárány, félénk volt, mint egy kecskegida, jámbor volt, mint egy kolduló barát. Amúgy persze külsőre pontosan olyan behemót nagy volt ő is, mint a többi sárkány! De csak külsőre! Belül meg, mint egy kisegér.

(…)

Volt egyszer egy szegény asszony, annak egy legényke fia, furfangos, eszes gyerek, eleven, mint a csík. Azt mondja egyszer a szegény asszony a fiának:

– Szaladj, fiam, hozz az erdőről egy öl fát, hadd süssek kenyeret!

Azzal feltarisznyázza egy szem hamuban sült pogácsával; az vállára kapja a fejszét, s megy az erdőre. Ott nekiáll a fáknak, vágja istenesen. Mikor már eleget kidöntött, megtörli a homlokát, leül éhesen, s nyúl a tarisznyába. Alig harap a pogácsába, valahonnét előtte terem egy ősz öregember, s azt mondja neki:

– Hallod-e, fiam, adj nekem abból a pogácsából, három napja nem ettem!

A fiú kettétöri a pogácsát, felét az öregnek nyújtja, s esznek ketten. Evés után megint megszólal az ősz öregember:

– No, fiam, mivel jó szívvel voltál hozzám, én is adok neked valamit. Sunyd be csak egy kicsidég a szemed.

Besunyja nevetve a legényke, s mire kinyitja, ott áll előtte két kicsi fekete ökör, akkorák, hogy alig látszanak ki a fűből. Nagyot kurjant örömében, de akkor azt mondja az ősz öreg:

– Ohó, majd elfelejtettem, hogy szekér is kell az ökrök után. Sunyj még egyszer!

Megint suny a legényke, s egy szempillantás alatt ott a szekér is; az a két kicsi fekete ökör meg ott áll a szekér előtt befogva. Most örül meg csak igazán a legényke! Fordul az ősz öreg felé, de az úgy eltűnt onnét, hogy se híre, se pora nem maradt. Akkor nekiáll, s hányni kezdi föl a szekérre a kivágott fát. Hanem egyszer csak megtorpan, erős töprenkedésbe esik.

– Hajhaj! Hogyan bírják el a sok fát azok a csöpp jószágok? – kérdi maga elé.

Akkor hátrafordul az egyik kicsi ökör, s megszólal szakasztott emberi hangon:

– Sose törődj azzal, kis gazdánk! Elbírunk mi százszor annyit is, csak jól rakd meg!

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kerek erdő, s benne annyi temérdek fa, mint pihe a dunyhában, csak még annál is több eggyel.

Ebben az erdőben élt Kip és Kop, a két harkálycsemete. Rettentő büszke volt mind a kettő, s még ingyen sem repültek olyan fára, ahol más is ült. Ha meg őmelléjük merészkedett valaki, azt mindjárt elkergették, mintha a kerek erdő minden fája az ő kényükre nevekedett volna.

Hogy, hogy nem, egyszer egy kicsi vörösbegy éppen arra a jegenyefára szállt, amelyiken Kip és Kop koma ült.

Szegényke nem akart egyebet, csak hintázni, fütyörészni kicsit, meg a begyét melengetni a napon.

Élt egyszer régen, valahol az Óriás-hegy alatt, egy ember meg egy asszony. Szegények voltak, a kunyhójuk alig volt nagyobb egy vakondtúrásnál, de ők azt se bánták – csak lett volna gyermekük. Hanem bizony gyerek az nem volt. Addig-addig búslakodtak, emésztették magukat, míg egy napon azt mondta az ember:

– Én fölmegyek az óriáshoz tanácsot kérni.

Megijedt erre az asszony, de nem szólt, csak lehajtotta a fejét úgy, hogy még a szép, nagy, fekete kontya is félrebillent, aztán sütött útipogácsát, föltarisznyázta az urát, s útra bocsátotta.

Az meg ment, ment, fölfelé a hegyoldalon. Szép volt az út eleinte, a rét csupa de csupa kikerics, mintha lila tóban gázolna bokáig – mert éppen ősz felé járt az idő. Bizony az ember le is hajolt volna virágot szedni, ha nem röstellte volna az efféle haszontalanságot. Egy maroknyi akáclevelet leszakított azért, amint ment át a ligeten, zsebébe gyűrte, egyet pedig a szájára tett, s azon át zümmögött, rezegtetett valami nótát.

Ment egy nap fölfelé, ment másnap; addigra elmaradt az akác, elmaradt a kikerics. Nem volt más, csak fenyő, mindenütt csak fenyő – azután az se.

Harmadnapra leesett a hó. Először csak ritkán hullott, nagy, tenyérnyi pelyhekben, azután sűrűn, mintha fehér cérnával varrnák össze az eget a földdel. Sötét lett, fehér sötét; az ember az orráig se látott.

Ez a macska egyszer tejet evett egy tálból; odamegy egy kis egér, csak nyalogatja, csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska:

– Ne bolondozz ám, egér pajtás, ne nyalakodjál, mert majd bekapom a farkincádat!

A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a farkincáját. Rítt-sírt a kis egér, kérte a macskát, adja vissza neki a farkincáját, de az nem adta.

Egy balha eluná magát egyhelyen és monda. Rossz dolog csak egy helyen lakni; bizony én is idegen földre megyek és országokat akarok látni. Látá kedig, hogy az áros emberek a tevékről egy gazdánál leraknák marhájokat, hogy ott nyugodnának és reggel ismeg útokra mennének. Elméne ezokáért a balha és a szőres farmentringbe bújék és ott hallgata. Mikoron kedig más országba jöttenek volna a letételnek helyére, kibújék a balha a farmentringból és leszekkelék a földre és monda a tevének: Ím leszekkelem, hogy tovább ne nehezítselek meg. Mert eddig is nagy terhedre voltam tenéked. Mosologni kezde a teve és monda: Aminthogy annak előtte nem terhöltél engemet, azonképpen mostan is nem könnyebbítöttél. Egy énnékem, ha farkam alatt lész, akar nem, te marcana féreg.