A Biblia nem árulja el, hogy a jó és rossz tudásának fája milyen gyümölcsöt termett, csak arról tudósít, hogy a bűnbe esettek fügefalevéllel takarták el fölfedezett szégyenüket. Az ókori zsidó szentírás-magyarázók óriás búzaszárnak, szőlőtőkének, ethrogfának (citrus medica), datolyapálmának hitték. A köztudatban mégis úgy él, hogy „annak a fának” a gyümölcse, amelybe harapva az első emberpár a bűnt is megízlelte, csakis alma lehetett.

Ez az értelmezés jellegzetesen európai, csak hellenisztikus hatás alatt álló keresztény agyában születhetett. Az alma a Biblia földjén nem őshonos növény. A birsalma viszont igen (az idősebb Plinius, a legnagyobb ókori természettudós a birsalmát nevezi „aranyalmának”), és vele egyetemben mindazok, amelyeket a midrások említenek, úgyszintén, és ezek a kultuszban is jelentős szerepet töltöttek be.

Isten kedig, a felségös jó, akarván az embert az ő országába részessé lennie, Ádámot a földből teremté, és a földi paradicsomba veté, melybe ha nem vétközött volna, a mennyei életre vitetött volna. Kire Úr szunnyadást bocsátta, az ő oldalából egy tetemet kivőn, és az asszonyi állatot, tudnia mint Évát, szerzé belőle, és őtet Ádám urasága alá veté. Mely szövetséggel parancsolá őnekik, hogy ne ennének a jó és gonosz tudománynak fája gyümölcséből, mondván őnekik: Valamely órába ejendötök e fának gyümölcséből, halállal haltok meg! Ördög kedig megfogyatkozván menden erejétűl és jóvoltátúl, irégységgel teljes, bánván az embert az ő elvesztött jószágába részessé lennie, kégyónak képébe változtaták, inté Évát, hogy a megtiltott fának gyümölcsébe ennejék, és ennek utána Ádámnak adnája, mondván: Mire parancsolta tünektök Isten, hogy ne ennétök paradicsomnak menden gyümölcséből?

Ádám és Éva egy felbomló, romosodó, hirtelen lerobbant Paradicsomból űzetik – menekül – kifelé. Ádám a kapuból visszanézve meglátja a pusztulást: „…bárhová, el, el! Idegen már s kietlen ez a hely.”

Az Éden, úgy látszik, egyik pillanatról a másikra lakhatatlan lett. Vagy csak Ádám mondja annak? Dacból?

Érdekes, Kafka írt a naplójában arról, hogy a Paradicsom éppoly gyorsan pusztuló intézmény volt, mint az első emberpár ártatlansága. S ha a Paradicsomnak sikerült túlélnie mégis Ádámot és Évát, azt épp az ő bűnüknek köszönheti. Az ősbűn feldobta a Paradicsomot… Különös teológia.

„Kiűzettünk a Paradicsomból, s ezért nem pusztult el a Paradicsom. Ez a kiűzetés volt a Paradicsom-kert szerencséje, mert ha minket nem kergettek volna ki onnét, bizony az Édennek kellett volna elpusztulnia.”

Aranykor és ártatlanság?

Kafka azt mondja: vagy-vagy.

Madách azt mondja: sem-sem.

Ez persze nagy különbség köztük. A közös mégis az, hogy mindketten számot vetettek azzal, hogy az Édenkert gyorsan hervad.

Bölcsen cselekszel, ha minden reggel, ébredés után és étkezés előtt, éhomra megeszel egy-két reszelt almát. Az alma titokzatos gyümölcs. Nem véletlen, hogy az emberiség öntudatában a legrégibb jelképek egyike. Az almafa volt a „tudás fája”, az alma volt a bibliai tiltott gyümölcs. Nos, ennek a tiltott gyümölcsnek személyes köze van az emberhez. Talán szerepet játszott, mikor az embert elűzték a Paradicsomból; ezt nem tudjuk biztosan. De úgy észleltem, hogy a nyers, reszelt alma a mindennapos élethigiénia egyik biztos kelléke. Üdít, meg nyugtatja a gyomrot, s szabályozóan hat a belekre. Különösen, ha az almát reszelés előtt tiszta kezekkel, gondosan megmosod, s aztán megöntözöd citromlével. A hosszú életet nem biztosítja ez a szelíd tápszer, de gyomrod és beleid hálásan fogadják ezt a tiszta, gyógyerejű mindennapos ajándékot. S az ember nemcsak szívével és elméjével ember, hanem gyomrával és beleivel is.

És miképpen az első Ádámra csendes és kedves álmot bocsáta Isten, mikor Évát oldalából építé, úgy a szeplőtelen Szűznek értelmét mennyei elmélkedéseknek mélységes tengerében, akaratját isteni szerelemnek gerjedező tüzében mindenestül elmeríté, mikor Urunkat elhozá, és mint egy mély álomból, az isteni dolgok csudálkozásából felocsódván, előtte látá szülöttét, Urát, Teremtőjét. Azért öröm és félelem között nem tudván mit mívelne, térdre borúlván, hihető, hogy eképpen szólott néki: Oh áldott gyermek! Oh felséges Isten! Oh édes Fiam! Oh én mennyei szent Atyám! Oh Uram, Teremtőm! Ki vagyok én, hogy alázatos szolgálódat ily nagy jóval látogatod? Szoptassalak-e téged mint fiamat, vagy imádjalak mint Istenemet? Bétakarjalak-e mint anyád, vagy tiszteljelek mint szolgálód? Tejet adjak-e, vagy temjénnel áldozzak néked? Hogy lehet, Uram, hogy ölembe vegyelek téged, ki minden állatokat eledellel tartasz? Efféle sok és mitőlünk gondolhatatlan aitatosságok után végre ölelvén, csókolván, sírván, örülvén, ölébe vévé és nagy böcsüllettel bétakargatá Fiát, Atyját, Istenét.

Itt említem meg, amire a bibliai szimbolika elemzői nemigen szokták felhívni a figyelmet, hogy Jézus nemcsak mint pásztor, hanem mint juhakol, vagyis mint istálló is szerepel az evangéliumokban, egészen pontosan az akol ajtajaként: „Én vagyok a juhoknak ajtaja” (Jn 10,7). Sokszorosan beszédes kép ez. Teológiai értelemben az akol az egyházat, azaz a hívek közösségét jelenti, amit a középkori latinban Corpus Christi Mysticumnak, Krisztus Titokzatos Testének is neveztek. Átvitt értelemben Krisztus az az „ajtó”, amelyen át a lelkek eljutnak Isten országába: „senki nem mehet az Atyához, hanem én általam” (Jn 14,6). Csillagmitológiai felfogás szerint viszont ez a metafora arra a helyzetre vonatkozik, amikor a Nap a Tejúton tartózkodik: a fordulópontok valamelyikének az ajtajában. Az ajtó, kapu egykor a fordulópontok elterjedt elnevezése volt. A két ős-János szent névünnepe, mint azt már sokszor megírtam, a nevük okán s ezért került a fordulópontok tőszomszédságába a római naptárban: az evangélistáé december 27-ére, a keresztelőé június 24-ére. Latinul ui. ianua „ajtót”, „kaput” jelent.

A jelképes juhakolajtó egyben az a nyílás, amelyen át Isten Báránya evilágra jön. Ebben a jelentésében az ajtó már Máriával (a tejúthasadékkal) azonos, legalábbis a későbbi keresztény jelképformáló logika szerint. A jelentés a tejúthasadékban tartózkodó Napról megy át (vagy megy vissza?) magára a tejúthasadékra, s a jelentésátvitel az egyházra vonatkoztatott ház-metaforában megismétlődik. A hívek nem csupán Krisztusban kedves testvérek, hanem Máriában is. Az anyaszentegyház elnevezés ezt fejezi ki.

Isten nem belépett a világba, hanem beleszületett, semmivel se másképp és különbül, mint ahogy a földbe rejtett és hó alatti mag megmozdul, kikel és szárat hajt tavaszkor. Semmivel se másképpen – de hogy ez a másképp önmagában is mekkora csoda, arról ma még alig tudunk valamit. Amikor Szent Pál azt írta, hogy az egész mindenség áhítozik a megváltás után, mélységesen többet tudott a mindenség természetéről, mint azok a „naiv” tudósok, kik gőgjük és depressziójuk csúcsán úgy vélték, hogy a mindenség egy nagy üresjáratú mechanikus szerkezet, afféle kozmikus vekker, aminek anyagában véletlenül és főként szervetlenül teng-leng a parányi emberiség, mint holmi kondérnyi ehetetlen masszában.

Ilyen értelemben Jézus születésének és fogantatásának csodája nemcsak önmagában szívmelengető titka létünknek – de egyúttal arra is ösztökéli az embert, hogy igyekezzen minél mélyebben, minél szervesebben és minél organikusabban érteni és szeretni az univerzumot, a teremtés egészét. Régi gondolatom, hogy például a görög templom, a román templom vagy a gótikus katedrális lényegében egy-egy világmodell, s mint ilyen, mérhetetlenül több (szervesebb) a XIX. század bármelyik vekker-modelljénél. Persze, rettenetes, hogy még a hívők is Märklin-utópiákkal igyekeznek igazolni hitüket. Ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, mi is egy élő sejt, mi is egy élő és megmozduló csecsemő? Hogy a látszatra élettelen, de királyian létező kövek és csillagok között ugyan mi is az az összekötő vonal, az a közös áhítozás, amiről Pál beszél? Hogy vajon mi is az a tűz, ami Istent teremtő Istenné és megtestesült Istenné tette – alacsonyította-emelte? Hogy miért is képesek egyes korok valódi világmodelleket emelni, míg más korok nem? Hogy a nagy csoda valójában egy „közönséges” csecsemő megszületése. Mert az, hogy Isten megszületett Betlehemben, igazán nem titka, rejtélye a teremtésnek, hanem ennyi titok, születés, rejtély után egyetlen világos szava, sarokköve, magyarázata.

A betlehemes játékokban, a szálláskeresés-motívum a játék elejére kerül. József és a gyermekét váró Mária szállást keresnek Betlehemben. A királyok, gazdag emberek elutasítják a szegény vándorokat, amíg végre az istállóban kapnak menedéket.

Hadd idézzünk egy példát erre a játéktípusra az igen archaikus karácsonyi játékból, amelyet a Bukovinában élő székelyek őriztek meg, majd Magyarországra való áttelepülésük után új hazájukban is előadtak.

Pásztorjáték

Szereplők: az angyal és a három pásztor

Angyal (kint): Be szabad-e vinni a betlehemet?

A háziak: Jertek csak!

(Angyal belép, énekel):

Kik veszik körül a betlehemi jászolt? Nem a történetit, a valóságosat, hanem azt, ami a századok során a képzőművészeti alkotásokban realizálódott? Valamennyien ismerjük őket: az angyalokat és a csillagot, a barlangot és a barmokat, a pásztorokat és a térdeplő három királyt. S tudjuk azt is: a valóságban némileg másképp történt. A képzelet kikerekítette és átalakította a valóságot.

De épp ez az érdekes: hogy mivel övezte körül a képzelet az Evangélium beszámolóját? Mit és kiket állított a karácsonyéj bölcsője köré?

A teljes létet. A teremtő Isten köré a teljes teremtett valóságot. A csillag: a kozmosz küldötte, minden csillag nevében. Az angyalok: a láthatatlan erők és szellemek képviselői. A barlang: a föld, amely szívéig megnyílt az Újszülött fogadására. (Vele a föld öle van jelen: melegével és minden terményével.) A barmok: az állatvilág. A szalma (ugyanaz, ami a barmok párája – lehelete): a növényvilág melengető jelenléte. A pásztorok és a királyok: az egész emberiség.

Ebben a legendás együttesben némán az is benne van – tudatosan vagy öntudatlanul –, hogy Jézus a megtestesüléssel közvetve az egész teremtett világot magára öltötte. Az emberi testtel az egész anyagi világgal való testvéri összefüggést, a test egyetemes súlyát, az anyagnak egyetemes köntösét, amelyet a nehézkedés roppant öltései fognak egybe.

Az emberiség ezzel nemcsak tulajdon életét, hanem magát az egész létet is a Kisded vállaira helyezte. Jászolábrázolásával így vall, erről tanúskodik maga az ember.

Valamivel lámpagyújtás után indult útnak a betlehemescsoport.

Tarka társaság voltunk, s foglalkozásra nézve is a lehető legvegyesebbek; királyok, szolgák, angyalok, pásztorok s egy bús apa: Szent József.

Énnekem Piroska járt az eszemben. Ha benéztem a betlehemes ládába, a gyertya halovány fényében Szűz Mária arcáról az ő arcának vonásai ragyogtak reám, s töltöttek el jóleső nyugtalansággal.

Elindultunk. Az egyébként szelíd természetű, szunyókálásra hajlamos mezőségi kutyák éktelen csaholással követtek bennünket. Az öltözékünk hergelte őket. Heródes – Lukács Jóskán a tiszteletes asszony elnyűtt, kék pongyolája lötyögött; Gáspár királyt, a szabadszájú Rózsa Miklóst valamelyik uradalmi szobalány szoknyája nyugtalanította kamaszingereinek viháncolásában. A szoknyát meg-meglibbentve, csak úgy szórta felénk az obszcén szavakat. „De jó Kati-szaga van!” – mondta, s végighempergett a havon, egyik angyalunkat is magával rántva. A bús apa, Újfalussi József, közönséges lepedőt csavart magára, a pásztorokon juhbőr bűzlött, a futár püspöksüvege messze világított. Ha ruházatunk szegényes volt is: a két király fején ott csillogott a díszes papírkorona.

– Indulás! – kaptuk a parancsot a gyermekirtó királytól. – Igyekezzünk a bárókhoz, tudják meg a nagy hírt még vacsora előtt.

A nagy hír az volt, hogy megszületett Jézus.

Szintén karácsony havához tartozik a karácsony estéje a felékesített karácsonyfával és a hozzá kapcsolódó ajándékozásokkal, jóllehet a reformátusok sokáig nem gyakorolták ezt a szokást. Ezt nevezik némelyek „vigiliának” (éjjeli vigyázásnak – Lukács 1, 8), de általában szent estének. Megjegyzendő, hogy bizonyos hagyomány alapján „Krisztus fogantatása március 25-én történt”, s ennek megfelelően a születési dátum december 25, „amit a IV. század óta a keleti egyház is elfogadott.”

A karácsonyfa nálunk csak az 1800-as évek elejétől jött szokásba. Talán „valahol Strassburg környékén születhetett meg a karácsonyfa szokása, mert ott 1605-ből idéznek róla feljegyzést” (Révai lexikon). A gyertyák és a fényszórók a betlehemi éjszaka világosságára-, s az ajándékozások a keleti bölcsek kincseire utalhatnak. Az egész estéli öröm pedig a Krisztus által hozott megváltás örvendeztető hírére: az evangéliumra figyelmeztet.

Havazott; a hóból eső lett, várható volt, hogy jegesek lesznek az utak, nem mert sötétedés után nekiindulni. Éjszaka, első álmából ébredve eszébe jutott, hogy az apja nem is sejti az érkezését; amennyire az öreget ismeri, az szenteste sem vacsorázik mást, mint egy kis sajtot, felvágottat, tejet; s akkor már alig várta, hogy reggel legyen és kimehessen a piacra; alaposan fel fog pakolni; olyan karácsonyi vacsorát készít majd, mint hajdan anya.

A régi családi együttlétekre gondolt, a fehér damaszttal terített asztalra, a zöld, csillagszórós fenyőre, a borlevesre, a rántott halra, a vaníliás süteményekre; olyan erővel támadtak fel benne az élmények, olyan elevenen látta az anyját és valamennyiüket, hogy belesajdult a szíve; heves vágyat érzett, hogy legalább az apjával együtt átélhesse ismét az ünnepi est békéjét.

A mi házunkban nem angyalt vártak legkisebb koromban sem.

Nagyapám szigorú pap volt, apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával, ajándékokkal érkező Bambino-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus magasztos alakjával, és a karácsony semmit nem veszít a ragyogásából, ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így szokta meg, így plántálta át a maga otthonába, s talán sose realizálta, mekkora örömet szerzett nekem ezzel. Micsoda büszke és boldogító érzés volt, mikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni, szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott, a piacon, amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel, papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett, vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral. Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihangzó csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a semmiből, a papír-ezüstszál-üveggömb élettelenségből, egy feldíszített fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthonunké, a biztonságé.

A családtalan ember ünnepének megvan az anatómiája, magam alakítottam ki az elmúlt tizennégy esztendőben. Látszatra kívülem színüres szobában ünnepre terítek, öt személyre rakom a kellékeket a nyűhetetlen rumburgi vásznon. Anyám és lánytestvérem, Edit terítéke mellett porcelán rózsabimbó, borospohár csak a két férfi, apám és férjem tányérja mellé kerül egy-egy aranyozott dióval. A terítékek közt égnek a gyertyák, az adventi koszorúk, karácsony van, 1995 bizony könnyűnek nem minősíthető karácsonya, a szobában én és négy halott. E nap modellje, mióta eszemet tudom, mindig egyforma volt, annak a jeleképpen, hogy ismét beköszöntött az ünnep, a családfő felnyitotta a bibliát Lukács evangéliumánál, s eleinte az apám, aztán a férjem felolvasta az ünnepindító szövegrészt. Most én állok fel, én vagyok a családfő, én kezdem el felolvasni: Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. És az első összeírás akkor történt, mikor Szíriában Cirenius…

hol van az még, az a csillagsamponos, kékmák este, hol e novemberi „torz butor”-tól, hol a Menny, a Ből és az Angyal, legföljebb hanglemezen, hullámzik az ég mikrokord feketéje, csendes és szent az éjszaka, a lágy és dunnaboldog dombvidék fölött labdahintón járdigál a hold és kisvasútin, mi végül zokni csak s pizsama, és vezet, átvezet a lángoscsillag puha tájba, ölbe és történetbe, jászol és gyantaforgács, anyád, nagyanyád Mária, mi kell még? hát ez, ez kéne, egy karácsony esti, igen, anyázás; édeseim, legyetek nagyon sokáig, s ti mind, férfimáriák, ácsok és nem ácsok, de hol van az még, hol ettől a vizes, redundáns ráfordulástól, ünnep előtti olvadáspróbától a ködette, elasztik lámpafényben, ahol toporogsz, mint a galamb, iszkolsz, mint a garázsi macskák, vagy csak támaszkodol a lapátodon, nézel föl az égre, az ég az, ami a negyedik emelet fölött terül el, nézed, hogy mi jön, mi jöhet, mi fog jönni a rózsakoromból, micsoda fehérség az, ami végül megtapad, netán milyen evangélium?

A hajdani Római Birodalom Júdea tartományában, ahol a betlehemi hercegecske világra jött a szent jóslatok és prófétai jövendölések igénye szerint, nagy gonddal előkészítették a legnagyobb misztériumdráma földi színpadát, az üdvtörténet láthatatlan rendezője a legváratlanabb, társadalmi értékelésükben legelütőbb statisztákat tömörítette a Kisded köré, mágusokat, csordapásztorokat, angyalokat, reflektorként felettük ott szikrázott az uszályfarkú üstökös. Az ország, amelyben az örömhír: megszületett a Gyermek, felzengett, amelyben majd első botorkáló kis lépteit teszi, sem földrajzi, sem történelmi tekintetben nem akármilyen terület, a hercegecske legendák hazájában születik, s beteljesít egy régi-régi jövendölést.

Karácsony szentestjén boldog játék és aggodalmas élet havas színterein, csillagok alatt és kalácsillatú mezőségi otthonokban réges-régi ünnepek emlékei is megszólaltak. Apám, a vaskemence mellett ülve, ősz fejét kissé előreejtve, jobbágykék szemével föl-fölnézve reánk szinte minden évben elmondta, hogyan is volt az, mikor 1917 karácsonyán, valahol az orosz fronton – Galíciában? – szentestét ünnepeltek a lövészárkokban.

– Csend volt, hallgattak az ágyúk, a puskák, a gépfegyverek. Az oroszok is a dekungban kántálgattak, mi a magunkét fújtuk: csendes éj, szentséges éj, meg hogy imittazüdvünkreszületett gyermek, ó, jöjjetekimádjuk királyunkat! Egyikünk kántált, másikunk sírt, a harmadik csak jajgatott sebesülten, a közeli oroszok miatt nem merték hátravinni, hogy megorvosolják. Hát egyszer úgy éjfél előtt, mit hallok, hallunk, uramisten! Jönnek felénk az oroszok, de nem roham volt az, nem lövöldöztek, hanem énekeltek, kántáltak, ők is hírelték a maguk nyelvén, hogy megszületett Jézus, jászolban fekszik, barmok közt nyugszik, és valamelyikük magyarul kiabálta: ne lőj, ne lőj, magyarok! Dekungból mászni ki, megszületett Jézus, hozni nektek kalácsot, hozni nektek vodkát! Tizennyolc éves voltam, hogyne hittem volna nekik, az öreg bakák némelyike pedig azt mondta: ünnepi csalás, ámítás, le fognak gépfegyverezni minket. Mégis kimásztunk néhányan a lövészárokból, aztán megbátorodtak még sokan, és karácsony csodát mívelt akkor: elvegyültünk egy darabig az oroszokkal, rumot itattunk velük, ők vodkával kínáltak, összeölelkeztünk, sírtunk, kántáltunk, mintha béke lett volna. Soha nem felejtem el azt a karácsonyt.

Én sem felejtem, aki annyiszor hallottam ezt apámtól szentestén, mikor mindenek nyugta mély. S valahányszor eszembe jut, elgondolom. Lövészárkokból jobbról is, balról is magyarok futnak egymás felé, kezükben kalács, szívükben a betlehemi Gyermek szeretete: ne lőj, magyar! Én is magyar, te is magyar! Kifelé a dekungokból! Megszületett Jézus!