Ezzel elérkeztünk az Ószövetség talán legnagyszerűbb és legtitokzatosabb fejezetéhez: „Miután ezek megtörténtek, megkísérté Isten Ábrahámot és mondá neki: Ábrahám, Ábrahám! Ő pedig felelé: Itt vagyok. Mondá neki (az Isten): Vedd egyetlenegy fiadat, kit szeretsz, Izsákot, és menj a látomás földjére, és ott áldozd fel őt égő áldozatul az egyik hegyen, melyet mutatok neked.”

Kierkegaard – az egzisztencialista filozófia atyja, s a modern vallásos irodalom nagy ihletője, ki gyönyörű tanulmányt írt Ábrahám hitéről, s akihez épp ezért még többször visszatérek – már itt, az első pillanatban rendkívül fontosnak tartja azt a tökéletes csendet, amivel Ábrahám Isten e „rettenetes” parancsát fogadta.

A Szent Városból a názáreti földön való út 24 magyar mértföldet tészen: és legelőször kell menni Makhmásnak, mellyet az arabsok most Elbirnek neveznek. Itt vette észre a Boldogságos Szűz Mária, hogy az ő áldott 12 esztendős Sz. Fia elmaradott. Itt épített legelőször Ábrahám oltárt az Úrnak, mellyen az égő áldozatot bémutatta. Itt látta Jákób pátriárka éppen az égig érő lajtorját. Itt állította meg Jósué vezér a napot, hogy meg ne mozdulna, míg az gábianitákkal az hartzot folytatta.

Egy oláh festő által készített képet láttam.

Erdélyben a művészet csak télen virágzik, nyáron kapál és arat, mert ott még külön osztálya nincs ezen tudománynak, s csak a bennszületett hajlam képezi a festőt.

Tehát ezen kép azt ábrázolta, mint menti meg az angyal Izsákot, amidőn Ábrahám fel akarja áldozni.

A leleményesség benne a fődolog.

Ábráhám egy puskával céloz a fiára, mind a ketten zsinóros dolmányban vannak öltözve, egy angyal pedig odafenn a felhők között, kap egy sajtárt a kezébe, s leönti vele Ábráhám puskáján a lőporos serpenyőt.

A kivitel gyönge, hanem az invenció sokat ér.