Arad, 1849. augusztus 11.

A jelen körülmények között a nemzet életének megmentése s jövőjének biztosítása körül csak a hadsereg lévén képes sikeres lépéseket tenni: ezennel a miniszterek többségének indítványára is úgy magam, mint a minisztérium nevében kinyilatkoztatom, hogy a jelen kormány lelép, s addig, míg a nemzet hatósága szerint máskint netalán intézkedendnék, a nemzetgyűlés megbízásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat ezennel tábornok úrra ruházom.

Megvárom tábornok úrtól, s azért Isten, a nemzet és a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti státuséletének megmentésére, javára s jövőjének biztosítására fordítandja.

Ezennel felhatalmazom önt ma este 8 órától kezdve, amikorra az igazságügyi miniszterhez kinyomatás s kihirdetés végett megküldött s a nemzethez intézett nyilatkozatom, reménylem, meg fog jelenhetni, a kormányzati hatalom gyakorlatára.

Legyen ön híve a hazának, és Isten segítse önnek lépteit.

Arad, 1849. augusztus 11.

A nemzethez!

A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.

Ily körülmények közt e nemzet életének megmentése s jövőjének biztosítása egyedül a hadsereg élén álló vezértől levén várható, s lelkem tiszta meggyőződése szerint a mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván: ezennel tudtára adom a nemzetnek, hogy azon tiszta hazafiúi érzéstől indíttatva, mellyel minden lépteimet s egész életemet egyedül hazámnak szentelém, magam s a minisztérium nevében ezennel a kormányról lelépek, s addig, míg a nemzet hatósága szerint intézkednék, a legfőbb polgári s katonai kormányzati hatalmat Görgey Artúr tábornok úrra ruházom.

Megvárom tőle, s azért Isten, a nemzet és história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti státuséletének megmentésére, javára s jövőjének biztosítására fordítandja.

Szeresse hazáját oly önzetlenül, mint én szerettem, és legyen a nemzet boldogságának biztosításában szerencsésebb nálamnál.

Cselekvéssel többé nem használhatok hazámnak: ha halálom valami jót eszközölhet számára, örömmel adandom életemet áldozatul.

Az igazság és Kegyelem Istene legyen a nemzettel!

De átadtam önnek a kormányzati hatalmat a nemzet javára s nem kárára: s kötelességem önt emlékeztetni, hogy a felelősségtől a nemzet irányában feloldva magát nem képzelheti – a különbség csak az az ön s az én felelősségem között, hogy én formák megtartásáért is felelős valék. Ön csak azért, hogy rosszat ne, jót pedig amennyit csak lehet, tegyen a nemzetnek.

Kérem és emlékeztetem önt a nemzet nevében, tartsa tiszteletben a nemzet felségi jogát. Emlékezzék meg, hogy ön nem ura, hanem első szolgája a nemzetnek; s emlékezzék, hogy a hadsereg is nem öné, hanem a nemzeté.

Egyet tehát meg kell említenem. – Én árulásnak tartanám, ha minden okszerű lehetség meg nem kísértetnék a nemzet megmentésére. – Árulásnak tartanám, ha ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és számára bocsátkoznék alkudozásba. Lehet eset, hogy hadseregek becsülettel letehetik a fegyvert túlnyomó erőszak előtt, de nem lehet eset, hogy becsülettel letehessék a fegyvert, ha úgy teszik le, hogy a nemzetnek szolgaságot vásárlanak, sok, néhány vagy kevés egyes egyének személyes javának árán.

Ezen nyilatkozattal tartoztam magamnak s a hazának, kívánom azt a hivatalos Közlönybe beiktattatni.

Mindezeket előrebocsátva megkérdezem: megmenthetjük-e még fegyveres kézzel a hazát? Azt mondom: nem. Hősi halált halhatunk; a túlnyomó ellenség elleni kétségbeesett küzdelemben itt-ott még kivívhatunk percnyi sikereket; de Európa két nagyhatalmának jól felszerelt hadseregével nem állhatjuk meg hosszasan egymagunk a nagyon is egyenlőtlen harcot a siker reményében, még ha sikerülne is Erdélybe – amit előbb el kellene foglalnunk – bevennünk magunkat; és a legszükségesebb eszközök híján aligha tarthatnánk magunkat sokáig, és csapataink a pénz és ellátás teljes hiányában demoralizálódva csakhamar valóban rablóbandává alacsonyodnának, aminek mindeddig jogtalanul neveztek osztrák részről minket. – A Szemere és Batthyány miniszter úr részéről kezdeményezett tárgyalások az orosz főparancsnokkal, Paszkevics herceggel eredménytelek voltak, mert nem tudtuk kellő erővel támogatni őket.

Ilyen körülmények között a fegyverletételre, mégpedig az orosz csapatok előtti feltétlen fegyverletételre szavazok, mert azt remélem, hogy a cár nagylelkűségébe vetett bizalmunkat az ő nagy hatású közbenjárása Ausztriánál remélhetőleg nemcsak a mi, hanem szegény hazánk érdekében is igazolni fogja.

Barátaim!

Előre látom, hogy talán milliók, az elvakultságtól vezetve vagy az országot sújtó határtalan nyomorúságot teljes egészében nem ismerve; azt a tényt, hogy mi segédeszközök híján polgártársainkat és jogaikat megvédeni gyengék vagyunk, nem mérlegelve – mondom, milliók árulással fognak vádolni. Talán már holnap fegyvert ad az elvakult gyűlölet egy életemre törő kézbe: mégis szilárd meggyőződésem követem, és a további vérontást károsnak ítélve arra kérem önöket, akikhez nem férhet a gyávaság vádja, hogy gondosan mérlegeljék javaslatomat, mely a szorongatott hazának legalább a békét hamarosan meghozhatja.

(Itt Görgey felolvasta gróf Rüdigerhez írott ismert levelét, majd a következő szavakkal fejezte be felszólalását:)

Magukra hagyom most önöket, nehogy jelenlétemtől zavarva javaslatomat kevésbé alaposan világítsák meg minden oldalról, és a lehetséges következtetéseket kevésbé gondosan mérlegeljék; és mindenekelőtt arra kérem önöket – kötelezve magam, hogy határozatuk értelmében fogok cselekedni –, hogy ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert lehet, hogy utunk a vérpadra vezet.

Ezen körülményt én legjobb meggyőződésem szerint felhasználom arra, hogy embervért kíméljek, hogy békés polgártársaimat, kiket tovább is megvédelmezni gyönge vagyok, legalább a háború iszonyaitól megszabadítsam azáltal, hogy föltétlenül leteszem a fegyvert, s ezáltal talán megadhatom az első lökést ahhoz, hogy valamennyi tőlem elszakasztott magyar hadak vezérei, hasonló felismerésében annak, hogy Magyarországra nézve ez most a legjobb, rövid időn ugyanazt tegyék.

Ezen alkalommal őfölsége a cár nagylelkűségébe vetem bizodalmamat, hogy ő azon számos derék bajtársimat, kik, mint korábban osztrák tisztek, a viszonyok hatalma által ezen Ausztria elleni szerencsétlen harcba belésodortattak, nem fogja egy bizonytalan sorsnak – és egy mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságszeretetéhez folyamodik, nem fog ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelen kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja.

Ezen levelet önhöz intéztem, tábornok úr, mivel ön volt az első, aki irányomban azon becsülésnek tanújelét adta, mely megnyerte bizalmamat.

Siessen, ha a hasztalan további vérontásnak elejét akarja venni, a fegyverletétel szomorú aktusát a legrövidebbi időben, de akként tenni lehetővé, hogy ez egyedül őfölsége Oroszország császára hadai előtt mehessen végbe, mert ünnepélyesen kijelentem, hogy inkább fogom egész hadtestemet egy bármekkora túlerő elleni kétségbeesett csatában megsemmisíttetni engedni, mintsem osztrák csapatok előtt tegyem le feltétlenül a fegyvert.

1849. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket annak a hadseregnek megrendült maradványai, amelynek győzelmei megóvták ugyan Magyarországot attól a gyalázattól, hogy megadni elmulassza az olmützi oktrojált alkotmányra az illő feleletet, s mindazt is lehetővé tették Kossuthnak, hogy a törvényes igazságért folyó küzdelemnek olyan fordulatot adjon, amellyel ő (Kossuth) – kiforgatván a nemzetet törvényes igazából – csakis Ausztria kormányának és nem önnön hazájának köszönetére szolgált rá. Magam egy csoport tiszt kíséretében, akiket a szolgálat nem kényszerített közvetlenül a csapatokhoz, lóháton előresiettem Szöllős felé.

Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt.

1849. augusztus 13-án az esti szürkületben egy orosz hadtest parancsnoka, gróf Rüdiger lovassági tábornok tartott szemlét a parancsnokságom alatt álló magyar csapatok felett. De a huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt.

És a győztes szövetséges hatalmak igazán figyelembe vehették volna a következő adatokat:

hogy én – ámbár nem értettem egyet a debreceni függetlenségi nyilatkozattal – mégis ennek zászlója alatt is tovább harcoltam az olmützi oktrojált alkotmány ellen, amelynek keresztülvitelére annyi s oly hatalmas erőt pazaroltak;

hogy továbbá – ámbár a szövetséges hadseregek ellen a küzdelemnek hosszadalmas elnyújtását elejétől fogva reménytelennek ítéltem – mégis ezt a harcot, mégpedig minden erkölcsi és testi erőm megfeszítésével, mindaddig folytatni segítettem, míg végül maga Kossuth hivatalosan kijelentette, hogy Magyarország számára „nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk”;

hogy végre – ámbár fegyverletételünk következtében néhánnyal több orosz és osztrák marad életben – én a fegyverletételt nem ezeknek az oroszoknak és osztrákoknak a kedvéért, sem pedig cselekedeteim miatti bűnbánatból határoztam el és hajtottam végre;

ha – mondom – mindezeket a szembeszökő körülményeket fontolóra veszik a győztes szövetséges hatalmak, igazán figyelembe vehették volna azt is, hogy a fegyverletétel valamennyi részvevője közt az ő kegyelmükre minden bizonnyal én vagyok a legérdemtelenebb; és ha következésképp én esem áldozatul, akkor bizonyára megkímélnek engem attól az utólagos rágalomtól, hogy tulajdon hazámat vagy legalábbis bajtársaimat elárultam – önmagukat pedig attól a megszólástól, hogy nekik Magyarországot csakis az én árulásom segítségével sikerült legyőzni, minthogy tudtomra sem nekik, sem nekem nincs okunk olyan tények fölfedezésétől tartani, amelyekből a legtávolabbról is azt lehetne kisütni, hogy akár ők a megkegyelmezéssel a fegyverletételre, akár én ez utóbbival a megkegyelmezésre alkudoztunk.

Nr. 878/Operations-Kanzlei (hadműveleti iroda)

Újarad, 1849. augusztus 13.

Az e jelentést átadó gróf Soltyk kapitányt én küldtem ki tegnap éjszaka egy szárny lovassal, hogy az orosz oszloppal az összeköttetést felvegye. Napkeltekor egy Világos felé vonuló oszloppal találkozott, csatlakozott az elővédhez, és tanúja volt, hogy Görgey egész hadseregével megadta magát az orosz csapatoknak.

Sietek nagyméltóságodnak ezt a fontos hírt jelenteni gróf Soltyk kapitány úr útján, hogy ő nagyméltóságodnak a további részletekről beszámolhasson.

Schlik altábornagy

A világosi katasztrófa nem a mi ügyünk, hanem a világhistóriáé. Egész Európa feleljen arról; nem mi!

Ha volna törvényszék, mely e kérdésben ítéljen, kit kellene mentenem, kit kellene vádolnom?

Azokat a honfiakat, kik évtizedek nyomorát, csalódásait, epesztő vágyát hordozzák szívükben a hontalanság üldöző kínja mellett?

A hadvezéreket-e, kiknek még síremlékkel is adósok maradtunk?

A lengyel vezért-e, ki csak dicsőséget írt hazánk évlapjaira, s csak sebeket vitt el innen magával?

Azt a férfit-e, kinek nagyravágyása az volt, hogy hazáját tegye naggyá?

Vagy azokat, kik kimondott elveikért férfiakként kiszenvedtek, de meg nem törtek?

Vagy azt a népet, mely áldozni meg nem szűnt, s melyet a szenvedés honától el nem tántorított?

Vagy azt a közkatonát, ki hússzor rohant a halálba e szóval: éljen a haza! S kiejté kezéből fegyverét, midőn azt mondták neki, hogy „meghalt a haza”?

Van-e nekünk szükségünk e vádakra? Kell-e itt ítéletet kérnünk?

Nincs-e igazolva a történet előtt sorsunk fordulata e szókban: „két világhatalom keze súlyosult rájuk, s ők kevesen voltak”.

Csak egyikét is e világhatalmaknak azóta sem bírta leverni két másik hatalom: csoda-e, ha a mi ifjú erőnk összetört egy óriás előtt?

Szorult-e a magyar név dicsősége arra, hogy ily kétségbeesett harc kimeneteleért egy embert áldozzon föl? Egy embert, ki legjobb vitézeinek egyike volt, mint hadvezér és mint közkatona.

Én nem találok semmi gyönyört, annak, mi nagy volt, elgázolásában. Fáj rálépnem arra, aki elesett – és olyan magasról esett. Ha valaha, úgy ma nincs ideje a rekriminációknak.

Ha kimondta a magyar nemzet azt, hogy ez évében az Úrnak, a magyar nemzet fiai között nincsen párt, nincs testvérkülönbség, nincs osztálybüszkeség; nincs elvviszálykodás, nincs fajgyűlölet (1861).

Ha a magyar nemzetben volt bátorság kimondani azt, hogy 1861-ben nem ismer a magyar nemzet a múltak miatt száműzöttet, fölségsértőt, elítéltet.

Akkor legyen a magyar nemzetben szív és ész kimondani azt is, hogy 1861-ben a magyar nemzetből a múltak miatt nincs vádlott, nincs elítélt, nincs hazaáruló!