Oh áldott Istennek kegyelmes gratiája! Oh soha nem érdemlett szerencsém! én vagyok első, aki nem, ami azt illeti Jeruzsálemrül, hanem Magyarországnak legékesebb várasárul, melynek felszabadulása felől csak nem is álmodhattunk, királyinknak kedves lakóhelyérül víg emlékezettel, nem mint léendő, hanem mint meglett dolgot hirdetek, és amit ebbül a székbül senki nem mondott, én mondom igazsággal és nagy örömmel: Buda! Buda! Buda! városa, elidegenített kedves örökünk, ne búsulj, mert noha környülvesznek téged árokkal, falaid lerontatnak, de nem eltörlésedre, hanem hogy nékünk épülj; a földhöz verettetnek fiaid, de nem tulajdon fiaid, hanem mostoháid; megromlasz egyszer, hogy soha senki többé néked ne árthasson; sőt környül is vettek, szorongattatnak benned lakosid és levágattattanak, de szabadságodra, mert mikor kezünkben estél, akkor szabadíttattál fel, örvendezz, Buda városa! mert kivettetett belőled a mindeneket általgázoló vadkan, örvendezz, magyar nemzet! mert visszatétettél örömöd helyére.

Kérlek, nemes Asszonyom, Szűz Mária, hogy ne hagyj engemet szükségemben, se lelki, se testiekben, de igen jelesben az én halálomnak utolsó szükségében. És az te szerelmetes, édességes szent Fiadért szabadíts meg minket mind fejenként az gonosz törököktől, és tarts meg minket az te szent Fiadnak szerelméért az igaz keresztyén hitben, és törjed meg a gonosz szándékokat, kit teéretted engedjen és adjon meg az Atya, Fiú, Szentlélek, egy örök Isten. Ámen.

1516

1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János fejevételének napján délután a mohácsi síkon másfél órányi hősi küzdelemben elvérzik Magyarország. A király halott, halottak az országnagyok, lekaszabolt vitézek holttetemeinek ezrei borítják a vértől lucskos csatateret. Tomori Pál levágott fejét lándzsavégre tűzi a török, s győzelemittasan körbehordozza táborában. Szulejmán néhány napig várakozik, majd elindul Budára. Útjában az ország: fölégeti.

Ki lovon, ki gyalog, a magyarok az éjszaka leple alatt menekülnek. Ismeretlen kezek a Csele patak mocsarából kiemelik a király holttestét, és elföldelik; a hevenyészett sírhant körül főembereinek hullái rohadnak.

Az égen köröznek a keselyűk. Budán csomagolnak.

Brodarics István kancellár, szerémi püspök megtörten, gyalog Buda felé vonszolja magát. S amíg falutól faluig lopódzva, bújva a szerteportyázó akindzsik elől Budára tart, gondolatban lázas kérdéseket fogalmaz: mi történt Lajos királlyal, hányan maradtak életben, hányan pusztultak el, merre indult a török, Szapolyai érintetlen serege hol áll, mit csinál?

A csata jele elhangzott, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek. Ágyúink valamennyien eldördültek, de a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, és többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett, akár mivel a mieink rohama erre kényszerítette, akár azért, hogy bennünket az ágyúk irányába tereljen. Hirtelen odasiet a királyhoz Báthory András azzal, hogy az ellenség menekülőben van, miénk a győzelem, törjünk hát előre, és segítsük a mieinket a hátráló ellenség üldözésében!

Előrenyomulunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez értünk, ahol az imént a harc folyt, sok halottat lehetett ott látni a mieink közül szerte a mezőn heverve, de még többet az ellenség közül, néhányan még éltek is és lélegzettek. A mieink ezalatt viaskodtak az ellenséggel, és bátran harcoltak, miközben a királyi csapat is odasietett, már amennyire a vérteshad sietni képes, de a jobbszárny kezdett meghajolni. Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba vetni. Ez a körülmény, meg az, hogy az ágyúgolyók most már a mi fejünk fölött szálldostak, akik a király mellett voltunk, valamennyiünkben félelmet keltett. És ettől az időtől fogva a király többé nem volt sorainkban!

Szóval a prelátusok és bárók birtokaik tekintetében felmentetnek a felkeléstől; a nemesek papirosra leírt törvény következésében végveszedelem esetében, az azt módosító gyakorlat szerint akkor sem katonáskodnak; a királyi bandérium, világ tudtára, csak egyedül határon túl vihető had, azonban ez is szűk jövedelem miatt szűk számra szorított; s még hogy egyet említsünk, a végvárak egy része őrizet nélkül, mert a katonák zsoldot nem kapva, azt odahagyták, s a várnagyok a kapu kulcsait a király kezébe visszaküldötték. Mégis ritkán vala nagyobb a túlbizakodó kérkedékenység, mint a végveszedelem ez éveiben. A fiatal magyar főnökök, midőn Buda utcáin végig rivalló kürtszó a Szolimán közelgetésével is egymást felváltó nagy lakomákra hívta össze őket, csak ujjokon lévő gyűrűikkel is képesek lennének, mint volt szokásuk mondani, öszverontani a pogányok sergét.

Pozsony, Buda, Kolozsvár – a távoli haza: törökök, martalócok, zsoldoscsapatok kapcarongya; aki teheti, kanyarít magának az országból egy darabot, s ha rabolni nem tud, felgyújtja a másét: annak se legyen.

Pozsony, Buda, Kolozsvár – az ég lángol, füstöl a föld, most szakad darabokra az ország.

Hallottam az idősebbektől, hogy Mátyás király, amíg élt, mindig tartott vagy harminc festéshez értő íródeák szolgát, ezek legtöbbjét az ő halála után én még ismertem. Csaknem az összes másolt görög és latin kódex az ő munkájuk volt. Felügyelőjük, a dalmát Raguzai Félix – magát is ismertem már öreg korában, nemcsak görögül és latinul, de szírül és arabul is tudott, ezen kívül magában a festészetben is volt gyakorlata – szorgosan figyelte, nehogy hiba történjék a könyvek másolásában. Volt ezen kívül még két egyéb könyvtár is másutt a fellegvárban, bár az előbbieknél csekélyebb jelentőségűek. Mindezeket a török, Lajos király Mohács-mezei halálát követően, mely 1526. augusztus 29-én következett be, s miután Budát a következő szeptember 8-án elfoglalta, részint szétszaggatta, részint, miután más célokra az ezüstöt letépte, széthajigálta.

A magyarországi állapotot arra hagyjuk, hogy amint császárral, őfelségével végezésünk vagyon, aszerént minden dolgok exequaltassanak, és a szent békesség, melyet egészlen véghezvittünk, fel ne bomoljon, hanem megerősíttessék.

A koronát is, kit nékünk török császár adott, hagyjuk az ország tárházában úgy, hogy fejedelemségről fejedelemségre maradjon és annak készen tartassék, aki az országnak ura lészen, azzal a köves szablyával együtt, amelyet adott véle.

Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi professiom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz!

Legkitűnőbb Vezér!

Mivelhogy méltónak tartod magadat és egész hadseregedet a diadalmenetre, sőt diadalmenetet is tartasz, engedd meg, kérlek, hogy én, római szokás szerint, amely megengedte a katonáknak, hogy szemébe mondják a győztes hadvezérnek, amit akarnak, elmondjak Neked egyet-mást.

Tehát ötven mérföldnyire visszaűztél 50 000 törököt? Kemény fejedelmet visszahelyezted trónjára? Új őrségeket helyeztél el a várakban? Erdélyt megőrizted? Ejha! Nagy tettek ezek, sőt a legnagyobbak! De ezekkel a nagyhangú szavakkal vége is a dicsőségnek. Mondd, mondd nekem, mi haszna van a te hadjáratodból Magyarországnak? Mondd, visszaadtad-e nekünk Erdélyt, amelyet bizony épségben vettél át? Add vissza előbb Erdélynek Kemény fejedelmet, akit adott szóval éstalommal hitegettél, add vissza azt a boldogságot, békét és bőséget, amelyet seregeddel és őrségeiddel kiűztél onnan, és akkor tarts diadalmenetet, akkor bitorold magadnak azt a híres három szót Jöttem, láttam, győztem.

Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott), sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyat fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon hosszú veres bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt buvában. Igy lőn vége Zrínyi Miklósnak: csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.

A fejedelem éppen künn állt palotája tornácán a fejedelemnővel beszélgetve, kinek arcán nagyon meglátszott az utóbbi napok szenvedése. Nemsokára a nagyenyedi rémnap után egy kis leánykája született, s az akkor érzett ijedelem nagy hatással volt mind az anya, mind a gyermek egészségére.

Apafi homloka is felhős volt. A fejedelem szíve nemcsak magáért érez. Ahol csak fájdalom van az országban, az neki is mind fájdalom, pedig az övében nem osztozik senki.

Napok óta nem volt már nyugta, akárhová fordult. A török minden nyomon zsarnokságát éreztette vele, s a küludvarok önző hidegséggel hallgaták panaszát, s míg ország nagyjai zsarnoknak nevezték, a köznép gúnydalokat énekelt ablakai alatt gyöngesége felől, s ha családja körébe menekült, ott egy beteg nő fogadta, ki oly életvidám volt valaha, míg férje fejedelemmé nem lett.

Másnap délelőtt ismét megjelent Ali aga a királynénál. És így szólt:

– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda várába, amíg a fiad föl nem nevelkedik. A gyermek nem védheti meg Buda várát a németek ellen. A kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek, felség, Erdélyország meg az ezüst- és aranybányák meg a sóbányák, amelyek ott vannak.

A királyné már akkor minden rosszra el volt készülve. Megvető nyugalommal hallgatta a követet.

A követ folytatta:

– A kegyelmes padisah tehát oltalmába fogja Buda várát és Magyarországot, s néhány nap múlva írásban adja át császári ígéretét, hogy téged és fiadat meg fog védeni. Mihelyt pedig a gyermek nagykorú lesz, Budát és az országot visszaadja.

Az urak mind jelen voltak, csak Török Bálint hiányzott, meg Podmaniczky. A barát a szokottnál is színtelenebb volt. A fehér kámzsával szinte egybefolyt az arca. A követ folytatta:

– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan kormányozzák Erdélyt és a tiszántúli országrészt. Budán két kormányzó lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a felséges úr Werbőczy István őnagyságát fogja kinevezni, s bírája és kormányzója lesz ő a tartomány magyar lakosainak.

Az urak mind csüggedt arccal, szomorúan állottak ott, mintha nem is királyi szék mellett állanának, hanem koporsó mellett.

Mikor a követ elment, egypercnyi csend maradt utána a teremben.

Akkor a királyné fölemelte a fejét, és rájuk nézett.

Werbőczy könnyekre fakadt.

A királyné arcán is könnycsepp gördült végig. Letörölte.

– Hol van Podmaniczky? – kérdezte bágyadtan.

– Elment – felelte Petrovich.

– Búcsúzás nélkül?

– Megszökött, felség. Paraszt kapásnak öltözött, s úgy ment ki ma hajnalban.

– Bálint még mindig nem tért haza?

– Nem.

A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképeket leszaggatták. Szent István király állószobrát ledöntötték. Az aranyozott és képekkel ékesített oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyalszobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte el a tábori golyóöntőknek.

Az ezüstsípokat és remekművű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és oltárterítőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán kincstárosának. A templom gyönyörű falifestményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy, aranyozott réz félholdat vontak föl és tűztek a helyére.

Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kíséretében a Várba.

A két fia is vele volt.

A Szombati kapuban díszbe öltözötten várták az agák, és trombitaharsogás között kísérték a templomba.

A szultán leborult a templom közepén, és hálálkodott a törökök istenének Buda váráért.