Mondom, de csak dörmögve magam elé. Mert ki tagadná, hogy a tömegtájékoztatási eszközök révén az emberiség váratlanul belépett saját jelenébe, s hogy tapasztalataink már nem a logika sorrendjébe, nem az egyenesvonalúság láncolatába illeszkedve hatnak ránk, hanem az egyidejűségek többszólamú súlyával. 1972 decemberében például ugyanazokat a képeket látja – láthatja vagy láthatná – a kubai paraszt, az osakai munkás, az angol felsőházi képviselő, mint egy fiatal magyar értelmiségi vagy egy izraeli tornatanár.

Ahol országos méretekben csak állami rádió és televízió van, ott a kormány mindig arra törekszik, hogy ezek a médiák az ő politikáját szolgálják. Ez így volt több nyugati országban is a régebbi, monopóliumos időkben, de bizonyos arányokra, mértéktartásra, az objektivitás látszatára még akkor is ügyeltek. A magyar rádiónak, s főleg a televíziónak nem bizonyos – mentegethető – kormánypárti elfogultság róható fel, hanem főként az, hogy a hangadók, akik egyébként többnyire a letűnt rendszer legalázatosabb, évtizedes kiszolgálói voltak, nem is a törvényes kormánynak, hanem annak a klikknek a szószólói, amelyiknek a vezetőit a legnagyobb kormánypárt már hónapokkal ezelőtt kizárta a soraiból. Ez a helyzet nemcsak politikai, de a legelemibb financiális szempontból is abszurd: az állami médiákat az adófizetők pénzéből tartják fenn; az adófizetők túlnyomó többségét a koalíció és az ellenzék múlt- és jövőbeli szavazói alkotják. Ennek ellenére a pénzükből egy törpe kisebbség gazdálkodik (garázdálkodik?), és azt főleg arra használja fel, hogy a nemzet közvéleményét és a szomszéd országokban élő magyarságot saját kénye-kedve szerint manipulálja, a maga szélsőséges világnézetét igyekezzék belesulykolni a többségbe. Ilyesmi a diktatúrákra, és nem a demokráciákra jellemző.

Bárcsak sikerülne elsajátítanunk az önmérsékletet, s ami még fontosabb, bár sikerülne továbbadni gyermekeinknek! Az önmérsékletre leginkább saját lelki egyensúlya és békéje érdekében van szüksége az embernek.

Ezen a téren is bőven vannak belső tartalékaink. Így például a hosszú süket tájékozatlanság után természetes az információéhség: meg akarjuk tudni az igazságot, azt, hogy mi is történt voltaképpen velünk. De vannak, akik már most látják, mások hamarosan észre fogják venni, hogy a jelentéktelen, túlrészletezett információ mértéktelen, felfoghatatlan áradata tökéletesen kifosztja a lelkünket, egy bizonyos ponttól őrizkednünk kell tehát tőle. Napjainkban a világon egyre több az újság, mindegyik egyre vastagabb, és egymással vetélkedve zúdítják ránk az információt. Egyre több a tévécsatorna, még éjjel is sugároznak (de lám, Izlandon legalább a hét egy napján lemondtak a tévéről); egyre duzzad a propagandisztikus, kommersz és szórakoztató hangáradat (országunkat mind a mai napig gyötrik a szabad téren felállított hangszórók imamalmai) - hát hogyan lehetne megvédeni fülünk jogát a csöndre, szemünk jogát - a belső látásra?