A koronázás legtöbbet vitatott kérdése, hogy kitől kapta István a fejéket. A magyar hagyomány közvetett (“az apostoli áldást tartalmazó levél”) vagy közvetlen formában (a pápa mennyei intés hatására bekövetkezett döntése) az adományozó személyét a római főpapban kereste. Ebben a vitában segítségünkre van az egyetlen kortárs tudósítás, Merseburgi Thietmar egy mondata. Ezt legkésőbb 1018-ban vetették pergamenre, tehát akkor, amikor későbbi torzító szemléletek még nem festették át egyik irányban sem a valóságot. A rövid, de magvas hír szerint “az említett császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást nyert”. A császár természetesen III. Ottó, a bajor herceg IV. Henrik, aki 995-ben váltotta fel Civakodó Henriket e tisztségben, Vajk pedig István. Ha csak az állna a szövegben, hogy István a koronát a császár kegyéből kapta, bizton arra lehetne következtetni, hogy a diadém küldője Ottó volt. De ott a “biztatására” szó is, ami kétségtelenné teszi, hogy a császár nem lehetett, hiszen önmagát nem buzdíthatta. Mivel az “áldás” szó szintén szerepel a szövegben, ez csak a pápára utalhat. Aligha véletlen, hogy a három István-legenda közül a legkorábbi, a nagyobbik is említette “az apostoli áldást tartalmazó levelet”. A mondatot tehát akként lehet értelmeznünk, hogy az áldást és a koronát a pápa, tehát II. Szilveszter küldte, de hozzájárult ehhez, és szinte kezdeményezte azt III. Ottó.

Mátyás király gondolkodásában mindent áthat a hazának forró szeretete. Vitéz Jánosnak egyszer meghagyja, hogy a húsvéti ünnepeket megelőzően tegyen jelentést tárgyalásairól, „mert – úgymond – az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata”. Meg kell jegyezni, hogy Vitéz Jánosnak azokról a tárgyalásokról kellett jelentést tennie, amelyeket Frigyessel folytatott a Szent Korona visszaadásáról.

[…]

Nem volt rövidlátó, de ismerte a viszonyok változandóságát és mindig bízott abban, hogy alkalmas pillanatban meg tudja valósítani elhalasztott terveit. Amikor például megkötötte szerződését az osztrák császári házzal, csak hogy visszaszerezhesse a Szent Koronát, súlyos föltételeket teljesített. A trónöröklést, a jövőt ígérte oda. Azonban különbséget tudott tenni. A Szent Koronára szüksége volt, mert csak így lehetett teljes értékűvé hatalma, s oly távolinak és valószínűtlennek látszott, hogy nem lesz Utóda.